16. fejezet

Eunhyuk szemszöge
Nem szívesen hagytam ott Donghaet ilyen állapotban, de nem volt más választásom. Tudtam, hogy Soránál jó kezekben lesz, és nekünk most az a legfontosabb, hogy mindenkit elkapjunk. Sok forog kockán és ezalatt nem csak az életünket értem. Ha nem fogunk el mindenkit és mutatunk fel döntő bizonyítékokat, úgy repülünk a rendőrségtől, hogy lábunk sem éri a földet. Még így is necces, saját szakállra indított támadás, ha ezt élve megússzuk a főnök fog kinyírni minket. Siwon közben utolérte Sungmint és a földre teperte. Ádáz harc indult meg kettejük között. Előttem Heechul és Leetuek menekültek, de most ketté váltak. Épp azon vacilláltam, hogy melyiket vegyem üldözőbe, – Heechul a fontosabb, mint vezető, de Leeteuk az, aki mindent tud az egész hálózatról – amikor Hangeng száguldott el mellettem.
- Őt bízd csak rám! – kiáltotta oda nekem, miközben szemét végig Heechulon tartotta, akár a vad az áldozatán. 
Leeteukkal nem volt sok problémám, nem volt éppen a harcok mestere. Könnyűszerrel elintéztem, néhány jobbegyenes, egy gyomorszájon rúgás és már olyan békésen szunyókált a földön, akár egy édesdeden alvó kisbaba. Megbilincseltem, aztán visszamentem megnézni mi van Siwonnnal. Időközben Zhou Mi is megérkezett, pont jókor, mert Sungmin kezében kés villant. Ha Zhou Mi nem védi ki a szúrást a karjával, a mit sem sejtő Siwon elől, akkor drága barátom lehet, már nem lenne az élők sorában. Ám ezzel egyben Sungmin aláírta a halálos ítéletét. Láttam, amint Siwon szemében fellobban a gyülőlet gyilkos tüze és szinte megsajnáltam szegény fickót, már-már nekem fájtak az ütések, amiket Siwon bevitt neki. Az agyonveréstől valószínűleg Zhou Mi fogja megmenteni szerencsétlen flótást, aki máris csitítgatni kezdte barátját. De nem volt időm tovább ezen agyalni, miután láttam, hogy itt minden rendben van, Hangengék után rohantam. Pár méterrel arrébb meg is találtam Heechult és a rá fegyvert szegező Hangenget. 
- Tedd le azt a fegyvert Hangeng! – szólalt meg gúnyos hangon Heechul. – Úgysem tudod megtenni!
- Dehogynem! Évek óta kereslek téged! Erre készülök, amióta akkor, ott elváltunk. 
Hogy mi, döbbentem le, ők ismerik egymást?
- A rossz utat választottad Hee és ezért most megfizetsz!
- Csak szerinted rossz, szerintem nem...Na jól van, hagyjuk abba ezt a színjátékot, nem vagy képes lelőni, ezt te is tudod és én is tudom. – lépett hozzá néhány lépéssel közelebb Heechul.
Hangeng kezében megremegett egy pillanatra a fegyver, de továbbra is egyenesen Heechulre szegezte pisztolya csövét. 
- Emlékszel még mikor kiskorunkban együtt harcoltunk, nap nap után, hogy túléljük abban a nyomorban? – Heechul keze ökölbe szorult, egész testében remegett a dühtől, ahogy visszagondolt azokra az időkre. – Az utcán nem volt senki, akire számíthattunk, csak egymásra, de te cserbenhagytál! 
- Ez nem igaz, te is tudod! Velem jöhettél volna. 
- És ugyan hová? 
- Rendes emberekhez kerültem Hee, akik szerettek és vigyáztak rám.
- Na persze szeretet. Ne röhögtess! A nevelőszülők is csak a pénzért csinálják semmit másért! 
- Ez nem igaz, vagy ha az is lenne, ők akkor is kivételek!
- Ringasd csak magad ebbe a hitbe, ha ettől boldog vagy! 
- És te? Azt ne mond, hogy ez az az élet, amire vágytál. – nézett körbe undorodva Hangeng. 
- Miért ne? Tele vagyok lóvéval, és az egész környék felett én vagyok az úr! – nevetett fel szinte már hisztérikusan Heechul. – Senki nem mer ellentmondani nekem, mert tudja, hogy akkor nagyon rosszul jár. Ha valaki az utamba áll, azt könyörtelenül eltaposom!
- Mikor lett belőled ilyen kegyetlen ember Hee? – Hangeng arcára kiült a döbbenet, nem akarta elhinni, hogy hajdani barátja ennyire megváltozott. – Gyilkosságok, kábítószer? Mi sosem öltünk és sosem bántottuk a nálunk gyengébbeket. 
- Felejtsd már el a múltat! Akkor még kölykök voltunk, és semmit sem értettünk. Az a világ, amiről álmodoztunk nem létezik! 
- Én...én...
- Na jól van ebből most már tényleg elég! Add ide szépen azt a pisztolyt! – indult el felé Heechul. 
- Állj meg, ott ahol vagy! 
De Heechul csak mosolyogva ment tovább. Aztán egy lövés dörrent. Az éppen megérkező Siwon és Zhou Mi még látták, ahogy Heechul a szívéhez kapva összeesik. Hangeng csak állt ott a semmibe meredve, majd mint aki hirtelen mély álomból ébred, Heechulhoz szaladt. 
- Annyira sajnálom. – vonta karjaiba a haldokló férfit. 
- Ne tedd! – emelte rá tekintetét Heechul. – Talán ez volt a sorsom. Örülök, hogy még egyszer láthattalak – mosolygott Hangengre. És ez a mosoly most őszinte volt, szívből jövő és meleg. 
- Hee... – temette bele arcát a fiú mellkasába. – Hamarosan megint együtt leszünk, ahol nem lesz jó meg rossz, csak te meg én. – hangja néhol elhalt, ahogy erőt vettek rajta feltörekvő könnyei. 
- Ne csinálj hülyeséget jó? – simogatta meg a fiú haját. – Nem bocsájtanám meg magamnak, ha a legjobb barátom miattam csinálna valami ostobaságot. 
- Rendben. – csend telepedett ránk, csak néhány csillag világított az égen. – Hee? – emelte fel Hangeng a fejét? – Hee? – rázta meg a fiút, de ő többé már nem válaszolt. 
Óvatosan lefektette Heet a földre, kisimított a szeméből egy hajtincset, kezeit mellkasán keresztbe helyezte. 
Őszintén szólva elfacsarodott a szívem, ahogy így figyeltem őket. Két barát, akik évekkel később ilyen körülmények között találkoznak újra. Majd hirtelen Hangeng felkapta a pisztolyát, elindultam feléje, de már késő volt, egy újabb dörrenés és teste élettelenül borult Heechul mellkasára. A döbbenettől még levegőt is elfelejtettem venni. Végül Siwon hívó szavára kaptam fel a fejem.
- Gyere Hyukie, itt már nem tehetünk semmit. – Siwon szomorú tekintete még egyszer a két fiúra vándorolt, majd elfordult és megindult Zhou Mival kifelé.
- Sora! – kiáltottam fel, az előbb történtek hatása alatt teljesen elfeledkeztem róla. Futni kezdtem, minél hamarabb a karjaimban akartam tartani, most, hogy minden veszély végre elhárult. Kiértem a kapun és körbenéztem. Aztán szembe megláttam a mentőautó narancssárga fényét a sötétben. Mire átértem a másik oldalra, az autó már elindult. 

Sora szemszöge
A mentőautó szerencsére hamar megérkezett, az orvos megvizsgálta Haet és megállapította, hogy csak elájult a sok vérveszteségtől. Eltart majd egy ideig, de úgy néz ki teljesen rendbe fog jönni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az autó elindult, én pedig szemben az épületet kezdtem el kémlelni, ideges voltam, hogy hol maradnak ilyen sokáig, reméltem egyiküknek sem esett baja. Ekkor egy fényes pontra lettem figyelmes a távolban, valaki futott felém, szőke hajtincsei világítva lebegtek a sötét éjszakában.
- Hyukie! – dobbant nagyot a szívem mikor felismertem. Ahogy odaért hozzám rögtön a karjaiba kapott és csak ölelt, szorított jó erősen magához, mint aki soha többé nem akar elengedni. 
- Jól vagy? Minden rendben? – tartott el egy kicsit magától, hogy megnézze nem sérültem-e meg, majd rögtön újra magához húzott. 
- Én jól vagyok, de Zhou Mi és Siwon hol vannak? – néztem el válla fölött aggódva. 
- Nyugi, ők is rendben vannak. Mindjárt itt lesznek. És Hae? Az előbb a mentő őt vitte el, ugye? Mit mondtak? 
- Ne aggódj, rendbe jön. Sok vért veszített, de felépül. 
- Akkor jó. – Láttam arcán a megkönnyebbülést, a szorongást most öröm váltotta fel. Végül Siwon és Zhou Mi is megérkeztek.
- Zhou Mi! – kaptam kezem szám elé ijedten mikor megláttam véres karját. 
- Ne aggódj, csak egy karcolás. – mosolygott rám, azzal a meleg, nyugtató mosolyával, amelyet úgy megszerettem ez alatt a rövid idő alatt. 
- Az egész az én hibám. – hajtotta le a fejét Siwon.
- Nem a te hibád! És ezt meg nem halljam még egyszer! – nézett rá mérgesen Zhou Mi, miközben gyengéden átölelte. 
Hirtelen szirénaszó törte meg az éjszaka csendjét és pár perccel később rendőrautók sokasága lepte el a környéket. 
- Azt hiszem, most nagy bajban vagyunk! – vakarta meg a fejét Hyukie. 
Legyen elég annyi, hogy a főnök nem dicsérte meg épp őket, bár kifejezte elismerését, hogy lefülelték az egész bandát és engem is megmentettek, de kaptak azért egy alapos fejmosást, a rendőri szabályzat be nem tartását illetően. 

2 hónappal később
- Donghae! – integettem, ahogy megláttam az út másik oldalán, majd kiugrottam a bőrömből, hogy ismét láthatom, a lövöldözés óta nem találkoztunk. Hyukie mondta ugyan két hete, hogy kiengedték a kórházból, de még nem volt időm meglátogatni. Időközben bemutattam Hyukiet a szüleimnek és most épp nagy költözés közepette vagyunk. Igen lehet kicsit gyorsnak tűnik, de úgy gondoltuk, hogy a történtek után nincs mire várnunk és mivel nem tudtuk eldönteni melyikünknél lakjunk, ezért vettünk egy házat. 
- Hogy vagy Sora, hogy álltok a költözéssel? – üdvözölt mosolyogva Hae. 
- Azt se tudom hol áll a fejem. De lassan kész leszünk. – mutattam nevetve, ujjaimmal a győzelem jelét formázva. - És te, teljesen rendbe jöttél? 
- Igen. Újra a régi! 
- Ennek örülök. 
- Sziasztok! – üdvözölt minket az időközben megérkező Siwon és Zhou Mi. 
- De örülök nektek fiúk. – öleltem meg mindkettőt. Óvatosan Zhou Mi karjára néztem, de a rövid ujjú ingből előtűnő izmos barna karon nyoma sem volt már sérülésének. 
- Akkor holnap jön mindenki a házavató ünnepségre, ugye? - kérdeztem végigfuttatva rajtuk tekintetem.
- Még szép! – harsogták egyszerre. 
- Sora!
- Igen, Hae? – meglepődve vettem észre, hogy teljesen elpirult. 
- Szóval, nem lenne túl nagy baj, ha nem egyedül jönnék? 
- Dehogyis, nyugodtan hoz magaddal bárkit. 
- Nő az illető? – kíváncsiskodott Hyukie, mire Hae csak még jobban elvörösödött. 
- Már épp ideje volt haver. - vágta hátba barátságosan Siwon. 
- És veletek mi újság? – kérdeztem Siwont.
- Beszéltem apámmal, elmondtam, hogy együtt vagyunk Zhou Mival és nem szándékozom átvenni a céget. 
- És, hogy reagált rá? – kérdeztem félve.
- Gondolhatod. Először totál kiakadt, aztán másnapra lenyugodott, anya is beszélt vele. Aztán leültünk és normálisan megbeszéltük a dolgokat. Azt mondta elfogadja, ha így vagyok boldog, csak kérte, hogy ne verjük nagy dobra, ha lehet. Mondtam neki, hogy nem áll szándékomban újságok címlapjain pózolni Mivel. A cég meg, nos nővérem fia még csak 14 éves, de már most több érdeklődést mutat, mint én tettem valaha, úgyhogy abba maradtunk amíg nem lesz elég idős, hogy átvegye a céget, addig visszamegyek apának segíteni. 
- Akkor ezek szerint egy időre feladod a rendőri hivatásod. 
- Igen, de csak egy rövid időre. – mosolygott rám. 
- Áh úgy örülök, hogy mindenki élete rendben van és mindenki boldog. – sóhajtottam elégedetten. 
- És mindezt neked köszönhetjük. – mosolygott rám Hae. 
- Ugyan dehogy! – tiltakoztam.
- Dehogynem! Haenak igaza van. - helyeselt Siwon. - Ha nem találkozom veled talán sosem beszélek apámmal.
- Én meg sosem kezdek el újra bízni és még mindig magamat vádolnám.
- Én pedig nem tudnám mi az igaz szerelem.
- Na jó ez kissé nyálas volt – jegyezte meg Siwon.
Hyukie grimaszolt egyet, mire mindenki elnevette magát.
- Na jó, ha ennyi energiátok van, inkább gyertek segítsetek nekünk a pakolásban. 
- Hol? Mit? – nézett körbe Zhou Mi. 
- Erre, erre! – kezdtem el tolni őket a bejárati ajtó felé. 
- Na szép! Így bánnak errefelé a vendégekkel? – nevette el magát Siwon. 
- Hé Hyukie, te nem is mondasz semmit. – bökte oldalba barátját Hae. 
- Az van, amit Sora mond. – jelentette ki Hyukie.
- Tényleg vakon beleesett! 
- Siwon! 
- Igen? 
- Ha elkaplak véged!
Kergetni kezdték egymást akár két kölyök, Zhou Mi és Hae csak csóválták a fejüket. Örömtől ragyogó arccal ballagtam mögöttük, úgy éreztem, hogy nem csak szerelmet, hanem egy egész családot kaptam. És ezért megérte minden félelem és szenvedés, amin keresztül kellett mennem az utóbbi napokban! Mert náluk jobb embereket senki sem kívánhat magának! Felnéztem a tisztán ragyogó kék égre, és reméltem, hogy még sok boldog pillanatot élhetünk át alatta.