Eunhyuk szemszöge
Nem szívesen hagytam ott Donghaet ilyen állapotban, de nem volt más választásom. Tudtam, hogy Soránál jó kezekben lesz, és nekünk most az a legfontosabb, hogy mindenkit elkapjunk. Sok forog kockán és ezalatt nem csak az életünket értem. Ha nem fogunk el mindenkit és mutatunk fel döntő bizonyítékokat, úgy repülünk a rendőrségtől, hogy lábunk sem éri a földet. Még így is necces, saját szakállra indított támadás, ha ezt élve megússzuk a főnök fog kinyírni minket. Siwon közben utolérte Sungmint és a földre teperte. Ádáz harc indult meg kettejük között. Előttem Heechul és Leetuek menekültek, de most ketté váltak. Épp azon vacilláltam, hogy melyiket vegyem üldözőbe, – Heechul a fontosabb, mint vezető, de Leeteuk az, aki mindent tud az egész hálózatról – amikor Hangeng száguldott el mellettem.
- Őt bízd csak rám! – kiáltotta oda nekem, miközben szemét végig Heechulon tartotta, akár a vad az áldozatán.
Leeteukkal nem volt sok problémám, nem volt éppen a harcok mestere. Könnyűszerrel elintéztem, néhány jobbegyenes, egy gyomorszájon rúgás és már olyan békésen szunyókált a földön, akár egy édesdeden alvó kisbaba. Megbilincseltem, aztán visszamentem megnézni mi van Siwonnnal. Időközben Zhou Mi is megérkezett, pont jókor, mert Sungmin kezében kés villant. Ha Zhou Mi nem védi ki a szúrást a karjával, a mit sem sejtő Siwon elől, akkor drága barátom lehet, már nem lenne az élők sorában. Ám ezzel egyben Sungmin aláírta a halálos ítéletét. Láttam, amint Siwon szemében fellobban a gyülőlet gyilkos tüze és szinte megsajnáltam szegény fickót, már-már nekem fájtak az ütések, amiket Siwon bevitt neki. Az agyonveréstől valószínűleg Zhou Mi fogja megmenteni szerencsétlen flótást, aki máris csitítgatni kezdte barátját. De nem volt időm tovább ezen agyalni, miután láttam, hogy itt minden rendben van, Hangengék után rohantam. Pár méterrel arrébb meg is találtam Heechult és a rá fegyvert szegező Hangenget.
- Tedd le azt a fegyvert Hangeng! – szólalt meg gúnyos hangon Heechul. – Úgysem tudod megtenni!
- Dehogynem! Évek óta kereslek téged! Erre készülök, amióta akkor, ott elváltunk.
Hogy mi, döbbentem le, ők ismerik egymást?
- A rossz utat választottad Hee és ezért most megfizetsz!
- Csak szerinted rossz, szerintem nem...Na jól van, hagyjuk abba ezt a színjátékot, nem vagy képes lelőni, ezt te is tudod és én is tudom. – lépett hozzá néhány lépéssel közelebb Heechul.
Hangeng kezében megremegett egy pillanatra a fegyver, de továbbra is egyenesen Heechulre szegezte pisztolya csövét.
- Emlékszel még mikor kiskorunkban együtt harcoltunk, nap nap után, hogy túléljük abban a nyomorban? – Heechul keze ökölbe szorult, egész testében remegett a dühtől, ahogy visszagondolt azokra az időkre. – Az utcán nem volt senki, akire számíthattunk, csak egymásra, de te cserbenhagytál!
- Ez nem igaz, te is tudod! Velem jöhettél volna.
- És ugyan hová?
- Rendes emberekhez kerültem Hee, akik szerettek és vigyáztak rám.
- Na persze szeretet. Ne röhögtess! A nevelőszülők is csak a pénzért csinálják semmit másért!
- Ez nem igaz, vagy ha az is lenne, ők akkor is kivételek!
- Ringasd csak magad ebbe a hitbe, ha ettől boldog vagy!
- És te? Azt ne mond, hogy ez az az élet, amire vágytál. – nézett körbe undorodva Hangeng.
- Miért ne? Tele vagyok lóvéval, és az egész környék felett én vagyok az úr! – nevetett fel szinte már hisztérikusan Heechul. – Senki nem mer ellentmondani nekem, mert tudja, hogy akkor nagyon rosszul jár. Ha valaki az utamba áll, azt könyörtelenül eltaposom!
- Mikor lett belőled ilyen kegyetlen ember Hee? – Hangeng arcára kiült a döbbenet, nem akarta elhinni, hogy hajdani barátja ennyire megváltozott. – Gyilkosságok, kábítószer? Mi sosem öltünk és sosem bántottuk a nálunk gyengébbeket.
- Felejtsd már el a múltat! Akkor még kölykök voltunk, és semmit sem értettünk. Az a világ, amiről álmodoztunk nem létezik!
- Én...én...
- Na jól van ebből most már tényleg elég! Add ide szépen azt a pisztolyt! – indult el felé Heechul.
- Állj meg, ott ahol vagy!
De Heechul csak mosolyogva ment tovább. Aztán egy lövés dörrent. Az éppen megérkező Siwon és Zhou Mi még látták, ahogy Heechul a szívéhez kapva összeesik. Hangeng csak állt ott a semmibe meredve, majd mint aki hirtelen mély álomból ébred, Heechulhoz szaladt.
- Annyira sajnálom. – vonta karjaiba a haldokló férfit.
- Ne tedd! – emelte rá tekintetét Heechul. – Talán ez volt a sorsom. Örülök, hogy még egyszer láthattalak – mosolygott Hangengre. És ez a mosoly most őszinte volt, szívből jövő és meleg.
- Hee... – temette bele arcát a fiú mellkasába. – Hamarosan megint együtt leszünk, ahol nem lesz jó meg rossz, csak te meg én. – hangja néhol elhalt, ahogy erőt vettek rajta feltörekvő könnyei.
- Ne csinálj hülyeséget jó? – simogatta meg a fiú haját. – Nem bocsájtanám meg magamnak, ha a legjobb barátom miattam csinálna valami ostobaságot.
- Rendben. – csend telepedett ránk, csak néhány csillag világított az égen. – Hee? – emelte fel Hangeng a fejét? – Hee? – rázta meg a fiút, de ő többé már nem válaszolt.
Óvatosan lefektette Heet a földre, kisimított a szeméből egy hajtincset, kezeit mellkasán keresztbe helyezte.
Őszintén szólva elfacsarodott a szívem, ahogy így figyeltem őket. Két barát, akik évekkel később ilyen körülmények között találkoznak újra. Majd hirtelen Hangeng felkapta a pisztolyát, elindultam feléje, de már késő volt, egy újabb dörrenés és teste élettelenül borult Heechul mellkasára. A döbbenettől még levegőt is elfelejtettem venni. Végül Siwon hívó szavára kaptam fel a fejem.
- Gyere Hyukie, itt már nem tehetünk semmit. – Siwon szomorú tekintete még egyszer a két fiúra vándorolt, majd elfordult és megindult Zhou Mival kifelé.
- Sora! – kiáltottam fel, az előbb történtek hatása alatt teljesen elfeledkeztem róla. Futni kezdtem, minél hamarabb a karjaimban akartam tartani, most, hogy minden veszély végre elhárult. Kiértem a kapun és körbenéztem. Aztán szembe megláttam a mentőautó narancssárga fényét a sötétben. Mire átértem a másik oldalra, az autó már elindult.
Sora szemszöge
A mentőautó szerencsére hamar megérkezett, az orvos megvizsgálta Haet és megállapította, hogy csak elájult a sok vérveszteségtől. Eltart majd egy ideig, de úgy néz ki teljesen rendbe fog jönni. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az autó elindult, én pedig szemben az épületet kezdtem el kémlelni, ideges voltam, hogy hol maradnak ilyen sokáig, reméltem egyiküknek sem esett baja. Ekkor egy fényes pontra lettem figyelmes a távolban, valaki futott felém, szőke hajtincsei világítva lebegtek a sötét éjszakában.
- Hyukie! – dobbant nagyot a szívem mikor felismertem. Ahogy odaért hozzám rögtön a karjaiba kapott és csak ölelt, szorított jó erősen magához, mint aki soha többé nem akar elengedni.
- Jól vagy? Minden rendben? – tartott el egy kicsit magától, hogy megnézze nem sérültem-e meg, majd rögtön újra magához húzott.
- Én jól vagyok, de Zhou Mi és Siwon hol vannak? – néztem el válla fölött aggódva.
- Nyugi, ők is rendben vannak. Mindjárt itt lesznek. És Hae? Az előbb a mentő őt vitte el, ugye? Mit mondtak?
- Ne aggódj, rendbe jön. Sok vért veszített, de felépül.
- Akkor jó. – Láttam arcán a megkönnyebbülést, a szorongást most öröm váltotta fel. Végül Siwon és Zhou Mi is megérkeztek.
- Zhou Mi! – kaptam kezem szám elé ijedten mikor megláttam véres karját.
- Ne aggódj, csak egy karcolás. – mosolygott rám, azzal a meleg, nyugtató mosolyával, amelyet úgy megszerettem ez alatt a rövid idő alatt.
- Az egész az én hibám. – hajtotta le a fejét Siwon.
- Nem a te hibád! És ezt meg nem halljam még egyszer! – nézett rá mérgesen Zhou Mi, miközben gyengéden átölelte.
Hirtelen szirénaszó törte meg az éjszaka csendjét és pár perccel később rendőrautók sokasága lepte el a környéket.
- Azt hiszem, most nagy bajban vagyunk! – vakarta meg a fejét Hyukie.
Legyen elég annyi, hogy a főnök nem dicsérte meg épp őket, bár kifejezte elismerését, hogy lefülelték az egész bandát és engem is megmentettek, de kaptak azért egy alapos fejmosást, a rendőri szabályzat be nem tartását illetően.
2 hónappal később
- Donghae! – integettem, ahogy megláttam az út másik oldalán, majd kiugrottam a bőrömből, hogy ismét láthatom, a lövöldözés óta nem találkoztunk. Hyukie mondta ugyan két hete, hogy kiengedték a kórházból, de még nem volt időm meglátogatni. Időközben bemutattam Hyukiet a szüleimnek és most épp nagy költözés közepette vagyunk. Igen lehet kicsit gyorsnak tűnik, de úgy gondoltuk, hogy a történtek után nincs mire várnunk és mivel nem tudtuk eldönteni melyikünknél lakjunk, ezért vettünk egy házat.
- Hogy vagy Sora, hogy álltok a költözéssel? – üdvözölt mosolyogva Hae.
- Azt se tudom hol áll a fejem. De lassan kész leszünk. – mutattam nevetve, ujjaimmal a győzelem jelét formázva. - És te, teljesen rendbe jöttél?
- Igen. Újra a régi!
- Ennek örülök.
- Sziasztok! – üdvözölt minket az időközben megérkező Siwon és Zhou Mi.
- De örülök nektek fiúk. – öleltem meg mindkettőt. Óvatosan Zhou Mi karjára néztem, de a rövid ujjú ingből előtűnő izmos barna karon nyoma sem volt már sérülésének.
- Akkor holnap jön mindenki a házavató ünnepségre, ugye? - kérdeztem végigfuttatva rajtuk tekintetem.
- Még szép! – harsogták egyszerre.
- Sora!
- Igen, Hae? – meglepődve vettem észre, hogy teljesen elpirult.
- Szóval, nem lenne túl nagy baj, ha nem egyedül jönnék?
- Dehogyis, nyugodtan hoz magaddal bárkit.
- Nő az illető? – kíváncsiskodott Hyukie, mire Hae csak még jobban elvörösödött.
- Már épp ideje volt haver. - vágta hátba barátságosan Siwon.
- És veletek mi újság? – kérdeztem Siwont.
- Beszéltem apámmal, elmondtam, hogy együtt vagyunk Zhou Mival és nem szándékozom átvenni a céget.
- És, hogy reagált rá? – kérdeztem félve.
- Gondolhatod. Először totál kiakadt, aztán másnapra lenyugodott, anya is beszélt vele. Aztán leültünk és normálisan megbeszéltük a dolgokat. Azt mondta elfogadja, ha így vagyok boldog, csak kérte, hogy ne verjük nagy dobra, ha lehet. Mondtam neki, hogy nem áll szándékomban újságok címlapjain pózolni Mivel. A cég meg, nos nővérem fia még csak 14 éves, de már most több érdeklődést mutat, mint én tettem valaha, úgyhogy abba maradtunk amíg nem lesz elég idős, hogy átvegye a céget, addig visszamegyek apának segíteni.
- Akkor ezek szerint egy időre feladod a rendőri hivatásod.
- Igen, de csak egy rövid időre. – mosolygott rám.
- Áh úgy örülök, hogy mindenki élete rendben van és mindenki boldog. – sóhajtottam elégedetten.
- És mindezt neked köszönhetjük. – mosolygott rám Hae.
- Ugyan dehogy! – tiltakoztam.
- Dehogynem! Haenak igaza van. - helyeselt Siwon. - Ha nem találkozom veled talán sosem beszélek apámmal.
- Én meg sosem kezdek el újra bízni és még mindig magamat vádolnám.
- Én pedig nem tudnám mi az igaz szerelem.
- Na jó ez kissé nyálas volt – jegyezte meg Siwon.
Hyukie grimaszolt egyet, mire mindenki elnevette magát.
- Na jó, ha ennyi energiátok van, inkább gyertek segítsetek nekünk a pakolásban.
- Hol? Mit? – nézett körbe Zhou Mi.
- Erre, erre! – kezdtem el tolni őket a bejárati ajtó felé.
- Na szép! Így bánnak errefelé a vendégekkel? – nevette el magát Siwon.
- Hé Hyukie, te nem is mondasz semmit. – bökte oldalba barátját Hae.
- Az van, amit Sora mond. – jelentette ki Hyukie.
- Tényleg vakon beleesett!
- Siwon!
- Igen?
- Ha elkaplak véged!
Kergetni kezdték egymást akár két kölyök, Zhou Mi és Hae csak csóválták a fejüket. Örömtől ragyogó arccal ballagtam mögöttük, úgy éreztem, hogy nem csak szerelmet, hanem egy egész családot kaptam. És ezért megérte minden félelem és szenvedés, amin keresztül kellett mennem az utóbbi napokban! Mert náluk jobb embereket senki sem kívánhat magának! Felnéztem a tisztán ragyogó kék égre, és reméltem, hogy még sok boldog pillanatot élhetünk át alatta.
2013. augusztus 26., hétfő
2013. augusztus 19., hétfő
15. fejezet
Zhou Mi kinyitotta az ajtót, kinézett rajta, majd kilépett. Kezével intett, hogy én is mehetek. Eddig minden rendben, nyugtatgattam magam, ám egyszer csak egy férfi bukkant fel a folyosón. Megijedtem, féltem, hogy végünk van, de a férfi csak köszönt Zhou Minak, majd minden kérdezősködés nélkül simán tovább ment. Tehát nem hiába volt bent Hechullel és a többiekkel, úgy tűnt magasabb szinten áll, és nem csodálkoznak azon mit keres itt vele a fogoly. Felmentünk egy emeletet, múltkor már jártam itt, de akkor nem volt időm körbe nézni, ahogy most se, rögtön elfordultunk jobbra egy hosszú folyosóra kijutva. Pisztolylövések dördültek, én pedig azonnal ledermedtem, hirtelenjében azt se tudtam merről jönnek a hangok.
- Nyugi, - fordult hátra Zhou Mi. – Ezek biztosan Hyukiék.
- Mi, ők is itt vannak? – csodálkoztam.
- Persze. Egyedül kevés lennék hozzá, hogy kivigyelek. Ráadásul az egész bandát le kell fülelnünk. Ne aggódj, minden rendben lesz. – tette hozzá mikor meglátta az arcomra kiülő pánikot, majd kedvesen rám mosolygott. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi, de volt valami megnyugtató a mosolyában. A szívem ugyan még mindig hevesen zakatolt, majd kiugrott a helyéről, de ugyanakkor valami magabiztosság is erőt vett rajtam. Nem féltem, tudtam, hogy kijutunk.
Kiértünk az udvarra és mintha egy film csatajelenetének a kellős közepén találtam volna magam. Férfiak lövöldöztek fedezékek mögül, a gyávábbak menekülőre fogták a dolgot. Nagy volt a káosz, és én ebben az összevisszaságban próbáltam rátalálni Hyukiera, de sehol nem láttam aranyszőke hajtincseit. Zhou Mi kézen fogott és húzott magával, és pedig próbáltam bőszen követni. Ám alig mentünk néhány lépést, amikor a ház sarka mögül Kyu lépett elő. Nem volt nehéz rájönni, hogy mi folyik itt, és abban a pillanatban ahogy tudatosult benne Zhou Mi árulása, megint magára öltötte azt az általam oly annyira gyűlölt arckifejezést.
- Te szemét állat, hogy árulhattál el így minket! Most mindketten megdöglötök! – üvöltötte .
Zhou Mi óvatosan maga mögé tolt, testével védve így, de rajtam így is kitört a pánik. Nem akarom, hogy bárki is meghaljon miattam, és ha Zhou Minak bármi baja esik, mi lesz Siwonnal, ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak az agyamban. Kyu pedig csak egyre magabiztosabban mosolygott ránk. Még közelebb lépett, karját kinyújtva fegyverével egyenesen Zhou Mi mellkasára célzott. Zhou Mi kissé arrébb tolt, kezével karom fogta. Aztán hirtelen egy lövés dörrent.
Még feleszmélni sem volt időm, csupán annyit éreztem, hogy a karomon nyugvó kéz megtaszít, így egy fél méterrel arrébb a földön landoltam. Mire felkaptam a fejem újabb dörrenés hallatszott, és Kyu akár egy rongybaba csuklott össze előttem. Mögötte megláttam Hyukiet, a pisztoly a kezében még füstölt. Ám tekintete rólam hirtelen mögém tévedt, hátrafordultam, de a látottaktól apró sikoly hagyta el ajkaim. Zhou Mi a földön feküdt, rajta pedig Donghae, akinek az ingét egy egyre jobban növekvő vérfolt borította. Felpattantam, nem törődve kiszakadt nadrágommal, a karjaimat ért horzsolásokkal, csak rohantam oda hozzájuk.
- Nincs semmi baj. – motyogta Hae, aminek ellent mondott holtsápadt arca - csak a vállamat érte a lövés.
Nagyon aggódtam miatta, hiába mondta, hogy jól van, arca hófehér volt, és szorosan összeszorított ajkai sejteni engedték milyen erős fájdalmakon megy keresztül.
Siwon futott el kissé távolabb, felénk nézett, majd bólintott és szaladt tovább.
- Hae - ért oda Hyukie is.
- Minden okés haver, menj csak! – nyögte.
Láttam rajta a vívódást, aztán felállt és Siwon után eredt.
Zhou Mi óvatosan felsegítette Haet, majd felém fordult.
- Sora, ki tudod támogatni Haet? -kérdezte, miközben levette ingét és bekötözte vele Hae sebét.
- Igen. – jelentettem ki egy másodpercnyi gondolkodás után határozottan. – Menni fog.
- Rendben. Akkor én a többiek után megyek. Ti pedig menjetek olyan messzire, amennyire csak tudtok. Itt a mobilom. – nyomta kezembe a telefonját. – Ha elég messzire értetek hívd a mentőket.
- Értettem! Számíthatsz rám Zhou Mi!
Megint rám mosolygott azzal a bátorító mosolyával, aztán ő is a fiúk után szaladt. Donghae óvatosan a vállamra támaszkodott, én pedig átkaroltam a derekát majd elindultunk kifelé. Lassan tudtunk csak haladni, a sok vérveszteségtől igencsak gyenge volt. Nem tudom mikor és hogy került oda az a fickó, de egyszer csak ott állt előttünk.
- Hova, hova madárkáim? – kérdezte csúfondáros hangon.
- Tűnjön innen! – próbáltam magabiztos, határozott hangon megszólalni, de a pasit láthatólag nem hatotta meg igyekezetem. Donghae előkapta a fegyverét, de sérült keze miatt nem tudtam megtartani pisztolyát, a fickó egy szempillantás alatt kicsavarta a kezéből. Erőteljesen megszorította sérült karját, mire Hae fájdalmas üvöltésben tört ki. A férfi engedett egy kicsit a szorításon, Donghae kihasználta az alkalmat és gyomorszájon rúgta. A fegyver kirepült a fickó kezéből és néhány méterrel arrébb landolt.
- Sora! - kiabált oda Hae, tudtam mit akar, máris futottam a fegyver felé, míg ő próbálta feltartani a fickót. Felkaptam a földről a pisztolyt és megfordultam. Hae a földön feküdt, a fickó pedig alig néhány méterre, előttem állt.
- Légy jó kislány, tedd le azt a pisztolyt. – mosolygott rám olyan arccal, hogy a hányinger kerülgetett.
- Ne jöjjön közelebb! – kezem is, hangom is remegett a félelemtől.
- Ugyan már nem fogsz te senkit se bántani. – jött továbbra is lépésről-lépésre felém.
- Sora nincs semmi baj! – hallottam ekkor Hae hangját. – Csak lélegezz mélyeket!
Követtem tanácsát, és kezdtem lassan kissé jobban érezni magam.
- Erős lány vagy! – folytatta Hae – Látod azt a pöcköt a tetején? – bólintottam – Azt húzd hátra!
- Fogd be a pofád – kiáltott hátra dühös képpel a fickó. – Bár végül is teljesen mindegy. – nézett újra rám. – Úgyse leszel képes lelőni.
- Ne hallgass rá! Sora, célozz és lőjj! – üvöltötte Hae.
A kezem még mindig remegett és úgy éreztem perceken belül összeomlok. Donghaera néztem, ott feküdt vérben ázva, tudtam, hogy sürgősen orvosra van szüksége. Azért sebesült meg, hogy Zhou Mit védje, és ha Zhou Mi nem lett volna, lehet már én se élnék. Ő, Siwon és Hyukie most is üldözik Heechulékat, nem hagyhatom cserben őket, nem hagyhatom cserben Haet, egyre csak ezek jártak a fejemben. Megfogtam másik kezemmel is a pisztolyt, hátha így csökkenteni tudom jobb kezem remegését. A fickó egyre csak közeledett, de nem foglalkoztam vele. Mély levegőt vettem, céloztam és lőttem. Akár egy rongybaba csuklott össze előttem. A pisztoly ereje magasba lendítette a kezem, de szerencsére nem estem el. Reméltem, hogy nem öltem meg a fickót, de most sokkal jobban érdekelt Hae, gyorsan odaszaladtam hozzá.
- Hae minden rendben?
- Igen, jól vagyok. – lehelte.
Láttam rajta, hogy már nem bírja túl sokáig, valamit azonnal ki kell találnom.
- Fel tudsz állni?
Bólintott. Óvatosan felsegítettem és elindultunk az utca másik oldalán álló épülethez. Mikor odaértünk óvatosan, háttal a falnak leültettem. Gyorsan elővettem a Zhou Mitól kapott telefont, és tárcsáztam.
- Halló, mentők? Kérem azonnal küldjenek egy kocsit a...- fogalmam sem volt hol vagyunk. Szerencsére a következő háztömbre ki volt írva az utca, házszám, bediktáltam és kértem, hogy nagyon siessenek.
Leültem Hae mellé, és átkaroltam.
- Bírd még ki egy kicsit Hae, mindjárt itt vannak.
Csak bólintott. Éreztem, ahogy remeg a karjaimban, akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Aztán egyszer csak rádőlt a mellkasomra.
- Hae! - ráztam meg, de nem válaszolt. Szemei csukva maradtak, hiába szólongattam nem reagált rá.
Erősen magamhoz szorítottam és imádkozni kezdtem. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim. Utáltam, hogy ennyire tehetetlen vagyok, de ez volt minden, amit akkor érte tehettem.
- Nyugi, - fordult hátra Zhou Mi. – Ezek biztosan Hyukiék.
- Mi, ők is itt vannak? – csodálkoztam.
- Persze. Egyedül kevés lennék hozzá, hogy kivigyelek. Ráadásul az egész bandát le kell fülelnünk. Ne aggódj, minden rendben lesz. – tette hozzá mikor meglátta az arcomra kiülő pánikot, majd kedvesen rám mosolygott. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi, de volt valami megnyugtató a mosolyában. A szívem ugyan még mindig hevesen zakatolt, majd kiugrott a helyéről, de ugyanakkor valami magabiztosság is erőt vett rajtam. Nem féltem, tudtam, hogy kijutunk.
Kiértünk az udvarra és mintha egy film csatajelenetének a kellős közepén találtam volna magam. Férfiak lövöldöztek fedezékek mögül, a gyávábbak menekülőre fogták a dolgot. Nagy volt a káosz, és én ebben az összevisszaságban próbáltam rátalálni Hyukiera, de sehol nem láttam aranyszőke hajtincseit. Zhou Mi kézen fogott és húzott magával, és pedig próbáltam bőszen követni. Ám alig mentünk néhány lépést, amikor a ház sarka mögül Kyu lépett elő. Nem volt nehéz rájönni, hogy mi folyik itt, és abban a pillanatban ahogy tudatosult benne Zhou Mi árulása, megint magára öltötte azt az általam oly annyira gyűlölt arckifejezést.
- Te szemét állat, hogy árulhattál el így minket! Most mindketten megdöglötök! – üvöltötte .
Zhou Mi óvatosan maga mögé tolt, testével védve így, de rajtam így is kitört a pánik. Nem akarom, hogy bárki is meghaljon miattam, és ha Zhou Minak bármi baja esik, mi lesz Siwonnal, ilyen és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak az agyamban. Kyu pedig csak egyre magabiztosabban mosolygott ránk. Még közelebb lépett, karját kinyújtva fegyverével egyenesen Zhou Mi mellkasára célzott. Zhou Mi kissé arrébb tolt, kezével karom fogta. Aztán hirtelen egy lövés dörrent.
Még feleszmélni sem volt időm, csupán annyit éreztem, hogy a karomon nyugvó kéz megtaszít, így egy fél méterrel arrébb a földön landoltam. Mire felkaptam a fejem újabb dörrenés hallatszott, és Kyu akár egy rongybaba csuklott össze előttem. Mögötte megláttam Hyukiet, a pisztoly a kezében még füstölt. Ám tekintete rólam hirtelen mögém tévedt, hátrafordultam, de a látottaktól apró sikoly hagyta el ajkaim. Zhou Mi a földön feküdt, rajta pedig Donghae, akinek az ingét egy egyre jobban növekvő vérfolt borította. Felpattantam, nem törődve kiszakadt nadrágommal, a karjaimat ért horzsolásokkal, csak rohantam oda hozzájuk.
- Nincs semmi baj. – motyogta Hae, aminek ellent mondott holtsápadt arca - csak a vállamat érte a lövés.
Nagyon aggódtam miatta, hiába mondta, hogy jól van, arca hófehér volt, és szorosan összeszorított ajkai sejteni engedték milyen erős fájdalmakon megy keresztül.
Siwon futott el kissé távolabb, felénk nézett, majd bólintott és szaladt tovább.
- Hae - ért oda Hyukie is.
- Minden okés haver, menj csak! – nyögte.
Láttam rajta a vívódást, aztán felállt és Siwon után eredt.
Zhou Mi óvatosan felsegítette Haet, majd felém fordult.
- Sora, ki tudod támogatni Haet? -kérdezte, miközben levette ingét és bekötözte vele Hae sebét.
- Igen. – jelentettem ki egy másodpercnyi gondolkodás után határozottan. – Menni fog.
- Rendben. Akkor én a többiek után megyek. Ti pedig menjetek olyan messzire, amennyire csak tudtok. Itt a mobilom. – nyomta kezembe a telefonját. – Ha elég messzire értetek hívd a mentőket.
- Értettem! Számíthatsz rám Zhou Mi!
Megint rám mosolygott azzal a bátorító mosolyával, aztán ő is a fiúk után szaladt. Donghae óvatosan a vállamra támaszkodott, én pedig átkaroltam a derekát majd elindultunk kifelé. Lassan tudtunk csak haladni, a sok vérveszteségtől igencsak gyenge volt. Nem tudom mikor és hogy került oda az a fickó, de egyszer csak ott állt előttünk.
- Hova, hova madárkáim? – kérdezte csúfondáros hangon.
- Tűnjön innen! – próbáltam magabiztos, határozott hangon megszólalni, de a pasit láthatólag nem hatotta meg igyekezetem. Donghae előkapta a fegyverét, de sérült keze miatt nem tudtam megtartani pisztolyát, a fickó egy szempillantás alatt kicsavarta a kezéből. Erőteljesen megszorította sérült karját, mire Hae fájdalmas üvöltésben tört ki. A férfi engedett egy kicsit a szorításon, Donghae kihasználta az alkalmat és gyomorszájon rúgta. A fegyver kirepült a fickó kezéből és néhány méterrel arrébb landolt.
- Sora! - kiabált oda Hae, tudtam mit akar, máris futottam a fegyver felé, míg ő próbálta feltartani a fickót. Felkaptam a földről a pisztolyt és megfordultam. Hae a földön feküdt, a fickó pedig alig néhány méterre, előttem állt.
- Légy jó kislány, tedd le azt a pisztolyt. – mosolygott rám olyan arccal, hogy a hányinger kerülgetett.
- Ne jöjjön közelebb! – kezem is, hangom is remegett a félelemtől.
- Ugyan már nem fogsz te senkit se bántani. – jött továbbra is lépésről-lépésre felém.
- Sora nincs semmi baj! – hallottam ekkor Hae hangját. – Csak lélegezz mélyeket!
Követtem tanácsát, és kezdtem lassan kissé jobban érezni magam.
- Erős lány vagy! – folytatta Hae – Látod azt a pöcköt a tetején? – bólintottam – Azt húzd hátra!
- Fogd be a pofád – kiáltott hátra dühös képpel a fickó. – Bár végül is teljesen mindegy. – nézett újra rám. – Úgyse leszel képes lelőni.
- Ne hallgass rá! Sora, célozz és lőjj! – üvöltötte Hae.
A kezem még mindig remegett és úgy éreztem perceken belül összeomlok. Donghaera néztem, ott feküdt vérben ázva, tudtam, hogy sürgősen orvosra van szüksége. Azért sebesült meg, hogy Zhou Mit védje, és ha Zhou Mi nem lett volna, lehet már én se élnék. Ő, Siwon és Hyukie most is üldözik Heechulékat, nem hagyhatom cserben őket, nem hagyhatom cserben Haet, egyre csak ezek jártak a fejemben. Megfogtam másik kezemmel is a pisztolyt, hátha így csökkenteni tudom jobb kezem remegését. A fickó egyre csak közeledett, de nem foglalkoztam vele. Mély levegőt vettem, céloztam és lőttem. Akár egy rongybaba csuklott össze előttem. A pisztoly ereje magasba lendítette a kezem, de szerencsére nem estem el. Reméltem, hogy nem öltem meg a fickót, de most sokkal jobban érdekelt Hae, gyorsan odaszaladtam hozzá.
- Hae minden rendben?
- Igen, jól vagyok. – lehelte.
Láttam rajta, hogy már nem bírja túl sokáig, valamit azonnal ki kell találnom.
- Fel tudsz állni?
Bólintott. Óvatosan felsegítettem és elindultunk az utca másik oldalán álló épülethez. Mikor odaértünk óvatosan, háttal a falnak leültettem. Gyorsan elővettem a Zhou Mitól kapott telefont, és tárcsáztam.
- Halló, mentők? Kérem azonnal küldjenek egy kocsit a...- fogalmam sem volt hol vagyunk. Szerencsére a következő háztömbre ki volt írva az utca, házszám, bediktáltam és kértem, hogy nagyon siessenek.
Leültem Hae mellé, és átkaroltam.
- Bírd még ki egy kicsit Hae, mindjárt itt vannak.
Csak bólintott. Éreztem, ahogy remeg a karjaimban, akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Aztán egyszer csak rádőlt a mellkasomra.
- Hae! - ráztam meg, de nem válaszolt. Szemei csukva maradtak, hiába szólongattam nem reagált rá.
Erősen magamhoz szorítottam és imádkozni kezdtem. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim. Utáltam, hogy ennyire tehetetlen vagyok, de ez volt minden, amit akkor érte tehettem.
2013. augusztus 8., csütörtök
14. fejezet
Sora szemszöge
Mikor magamhoz tértem, egy sötét, kis szobában találtam magamat. Szememnek kellett egy kis idő, hogy megszokja a félhomályt, pár perccel később aztán körbe tudtam nézni börtönömben. Az amúgy is barátságtalan helyiség nyirkos falait csak még rémisztőbbé tette szürke színük. Egy asztalon, széken, meg a matracon kívül, amin feküdtem, csupán egy ósdi lámpa lógott le a plafonról. Csend honolt, de ez a csend most ijesztő, zavaró, fájdalmas volt. Szörnyen sajgott a fejem, ujjaimmal óvatosan megérintettem a tarkóm, egy kis púp volt ott, ahova az ütést kaptam. Felálltam, hogy kissé megmozgassam végtagjaimat, aztán mikor úgy éreztem kiállt már a zsibbadás testemből, visszaültem a matracra és vártam. Mást nem igen tehettem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Felkapcsolta a lámpát, én pedig a hirtelen jött nagy fénytől hunyorogni kezdtem. Aztán ahogy közelebb jött és az én látásom is egyre jobban kitisztult, felismertem a férfiban Kyuhyunt. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de a mögöttem húzódó falnál nem volt tovább.
- Ne aggódj, nem bántalak...most még. – húzta gúnyos mosolyra száját. – Egyenlőre még kellesz nekünk.
Nem válaszoltam semmit, görcsösen összeszorítottam ajkaimat, és kényszerítettem magam, hogy arcom nyugodt legyen. Nem akartam, hogy lássa rajtam félelmem.
- Gyere, valaki látni akar! – megfogta karom és felrántott a földről. Felszisszentem a fájdalomtól, de ő nem foglalkozott vele csak rángatott tovább magával. Kilépve börtönömből egy lépcsőn mentünk fel, ekkor értünk a földszintre. Még egy emelettel feljebb mentünk, aztán Kyu jobb oldalt bekopogott rögtön az első ajtón.
- Tessék. - hallatszott bentről a válasz, mire Kyu benyitott.
- Á a vendégünk. – állt fel íróasztala mögül egy magas, fekete hajú férfi, elém sietett, majd üdvözlésképpen meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kim Heechul vagyok. Isten hozta nálunk kisasszony. Kérem nézze el ezt a kis kellemetlenséget.
Ahogy arcára néztem akaratlanul is felsikkantottam, nem tudtam eldönteni, hogy csak játszik velem, vagy őrült. Még Sungminnál is borzalmasabb volt, egyre jobban féltem. Mögötte egy fess, barna hajú férfi beszélt telefonon, úgy tippeltem ő lehet Leeteuk. A férfi egy pillanatra hátrafordult, végig nézett rajtam, tekintete nem sok jóval kecsegtetett. Még egy személy volt a szobában. Talán ő lehetett a legmagasabb mind közül. Ám az ő arca sokkal kedvesebb volt, már-már barátságos, amikor ránéztem, kedvesen rám mosolygott, na ezt végképp nem tudtam hova tenni. De hiába gondolkodtam, nem tudtam rájönni ki lehet, Siwon róla nem beszélt, talán egy új tag, találgattam. Nem volt időm tovább morfondírozni ezen, Heechul újra felém fordult.
- Nincs kedved velem ebédelni?
Köpni-nyelni nem tudtam, mégis mit akar tőlem?
- Nos, akkor ezt igennek veszem. – mosolyodott elégedetten. – Kyu, kísérd a hölgyet az ebédlőbe.
Az említett személy viselkedése még mindig hagyott némi kívánnivalót maga után a nőkkel való bánásmód terén, ugyanis megint karomnál fogva ragadott meg, hogy áthúzzon az ebédlőbe.
- Sajnálom, hogy meg kell ölnünk magát, pedig olyan kedves hölgynek tűnik – közölte velem Heechul csak úgy, egyszerűen két fogás között.
- Hát akkor esetleg eltekinthetnénk ettől az eshetőségtől. – szedtem össze minden bátorságom, hogy válaszoljak neki.
- Azt sajnos nem lehet. – mosolygott rám olyan édesdeden, mintha csak azt mondta volna, hogy nem veheti meg nekem azt a aranyos kis plüss macit, amit múltkorjában megígért. Egyáltalán nem úgy nézett ki mint valami bűnöző. Az volt a félelmetes benne, hogy nem volt félelmetes.
- Hát kisasszony köszönöm a vacsorát. Sajnálom, hogy többet nem találkozhatunk. – szomorodott el, majd felállt az asztaltól és kiment az ebédlőből. Kyuhyun újra megjelent, hogy visszaráncigáljon börtönömbe. Egészen estig nem történt semmi, akkor Kyu meghozta a vacsorám és hozott egy kis vizet is. Másnap se történt semmi említésre méltó, kivéve talán az, hogy az ebédet ezúttal az ismeretlen barna hajú férfi hozta. Letette az asztalra a tálcát, rám mosolygott megint azzal a meleg mosolyával, majd távozott. Egyáltalán nem tűnt hidegvérű bérgyilkosnak. Este még Kyu meghozta a vacsorám, de többször nem néztek be hozzám. Nem volt kedvem enni, így csak félretoltam a tálcát. Hyukiera, Siwonra és Haera gondoltam, és reménykedtem, hogy eljönnek értem. De vajon tudják egyáltalán hol vagyok? Ha azt se tudják hol keressenek, hogy fognak megtalálni? Sosem fognak tudni kiszabadítani, sírtam el magam. Ráadásul azt se értettem minek tartanak még életben, ha egyszer meg akarnak ölni. Vajon mire kellhetek még nekik? Kérdések, melyekre talán már sosem kapok választ.
Másnap délben megint az az ismeretlen férfi jött, de most még furcsább volt mint tegnap.
Lerakta elém a tálcát, de ma sem volt kedvem enni. Hozzá se nyúltam az ételhez, csak nekidőltem a falnak és elnéztem a másik irányba.
- Egyél Sora, szükséged lesz az erődre. - szólt hozzám kedvesen.
Csodálkozva bámultam rá.
- Egyél! - mondta még egyszer, majd mielőtt bármit is mondhattam volna elhagyta a szobát.
Teljes össze voltam zavarodva. Ki ez a férfi? És miért törődik egyáltalán velem? És mihez kellene erősnek lennem? Rengeteg kérdés kavargott a fejemre, de egyikükre se tudtam a választ. Másnap délben szinte már vártam, hogy ő jöjjön, mindenféleképpen választ akartam kapni kérdéseimre. De csalódnom kellett, ezúttal Kyu jött. Ez annyira elkedvetlenített, hogy megint nem volt kedvem enni, de aztán mégis csak rászántam magam. Én magam sem értettem miért, de valahogy bíztam az ismeretlenbe. Késő délután volt már, mikor hangokat hallottam, aztán pedig lövések dörrentek. Ijedten húzódtam be a szoba sarkába mikor kinyílt az ajtó. Az ismeretlen barna hajú férfi lépett be, majd egyenesen hozzám sietett.
- Ne aggódj, nem akarlak bántani, de most velem kell jönnöd. - megfogta a kezem és felhúzott a földről. - Maradj mindig szorosan mögöttem. Kiviszlek innen.
- Ki vagy te? - kérdeztem zavartan miközben követtem.
- A nevem Zhou Mi és rendőr vagyok. De nincs időnk most erre, majd később mindent megmagyarázok. Tudom, hogy semmi okod rá, de bíznod kell bennem.
- Rendben. - bólintottam. Ám ekkor beugrott valami. Ezt a nevet már hallottam. Méghozzá Siwontól. Nem, ez csak valami véletlen egybeesés lehet, ráztam meg a fejem. Vagy mégse? De hisz ez lehetetlen!
Mikor magamhoz tértem, egy sötét, kis szobában találtam magamat. Szememnek kellett egy kis idő, hogy megszokja a félhomályt, pár perccel később aztán körbe tudtam nézni börtönömben. Az amúgy is barátságtalan helyiség nyirkos falait csak még rémisztőbbé tette szürke színük. Egy asztalon, széken, meg a matracon kívül, amin feküdtem, csupán egy ósdi lámpa lógott le a plafonról. Csend honolt, de ez a csend most ijesztő, zavaró, fájdalmas volt. Szörnyen sajgott a fejem, ujjaimmal óvatosan megérintettem a tarkóm, egy kis púp volt ott, ahova az ütést kaptam. Felálltam, hogy kissé megmozgassam végtagjaimat, aztán mikor úgy éreztem kiállt már a zsibbadás testemből, visszaültem a matracra és vártam. Mást nem igen tehettem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Felkapcsolta a lámpát, én pedig a hirtelen jött nagy fénytől hunyorogni kezdtem. Aztán ahogy közelebb jött és az én látásom is egyre jobban kitisztult, felismertem a férfiban Kyuhyunt. Ösztönösen hátrálni kezdtem, de a mögöttem húzódó falnál nem volt tovább.
- Ne aggódj, nem bántalak...most még. – húzta gúnyos mosolyra száját. – Egyenlőre még kellesz nekünk.
Nem válaszoltam semmit, görcsösen összeszorítottam ajkaimat, és kényszerítettem magam, hogy arcom nyugodt legyen. Nem akartam, hogy lássa rajtam félelmem.
- Gyere, valaki látni akar! – megfogta karom és felrántott a földről. Felszisszentem a fájdalomtól, de ő nem foglalkozott vele csak rángatott tovább magával. Kilépve börtönömből egy lépcsőn mentünk fel, ekkor értünk a földszintre. Még egy emelettel feljebb mentünk, aztán Kyu jobb oldalt bekopogott rögtön az első ajtón.
- Tessék. - hallatszott bentről a válasz, mire Kyu benyitott.
- Á a vendégünk. – állt fel íróasztala mögül egy magas, fekete hajú férfi, elém sietett, majd üdvözlésképpen meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Kim Heechul vagyok. Isten hozta nálunk kisasszony. Kérem nézze el ezt a kis kellemetlenséget.
Ahogy arcára néztem akaratlanul is felsikkantottam, nem tudtam eldönteni, hogy csak játszik velem, vagy őrült. Még Sungminnál is borzalmasabb volt, egyre jobban féltem. Mögötte egy fess, barna hajú férfi beszélt telefonon, úgy tippeltem ő lehet Leeteuk. A férfi egy pillanatra hátrafordult, végig nézett rajtam, tekintete nem sok jóval kecsegtetett. Még egy személy volt a szobában. Talán ő lehetett a legmagasabb mind közül. Ám az ő arca sokkal kedvesebb volt, már-már barátságos, amikor ránéztem, kedvesen rám mosolygott, na ezt végképp nem tudtam hova tenni. De hiába gondolkodtam, nem tudtam rájönni ki lehet, Siwon róla nem beszélt, talán egy új tag, találgattam. Nem volt időm tovább morfondírozni ezen, Heechul újra felém fordult.
- Nincs kedved velem ebédelni?
Köpni-nyelni nem tudtam, mégis mit akar tőlem?
- Nos, akkor ezt igennek veszem. – mosolyodott elégedetten. – Kyu, kísérd a hölgyet az ebédlőbe.
Az említett személy viselkedése még mindig hagyott némi kívánnivalót maga után a nőkkel való bánásmód terén, ugyanis megint karomnál fogva ragadott meg, hogy áthúzzon az ebédlőbe.
- Sajnálom, hogy meg kell ölnünk magát, pedig olyan kedves hölgynek tűnik – közölte velem Heechul csak úgy, egyszerűen két fogás között.
- Hát akkor esetleg eltekinthetnénk ettől az eshetőségtől. – szedtem össze minden bátorságom, hogy válaszoljak neki.
- Azt sajnos nem lehet. – mosolygott rám olyan édesdeden, mintha csak azt mondta volna, hogy nem veheti meg nekem azt a aranyos kis plüss macit, amit múltkorjában megígért. Egyáltalán nem úgy nézett ki mint valami bűnöző. Az volt a félelmetes benne, hogy nem volt félelmetes.
- Hát kisasszony köszönöm a vacsorát. Sajnálom, hogy többet nem találkozhatunk. – szomorodott el, majd felállt az asztaltól és kiment az ebédlőből. Kyuhyun újra megjelent, hogy visszaráncigáljon börtönömbe. Egészen estig nem történt semmi, akkor Kyu meghozta a vacsorám és hozott egy kis vizet is. Másnap se történt semmi említésre méltó, kivéve talán az, hogy az ebédet ezúttal az ismeretlen barna hajú férfi hozta. Letette az asztalra a tálcát, rám mosolygott megint azzal a meleg mosolyával, majd távozott. Egyáltalán nem tűnt hidegvérű bérgyilkosnak. Este még Kyu meghozta a vacsorám, de többször nem néztek be hozzám. Nem volt kedvem enni, így csak félretoltam a tálcát. Hyukiera, Siwonra és Haera gondoltam, és reménykedtem, hogy eljönnek értem. De vajon tudják egyáltalán hol vagyok? Ha azt se tudják hol keressenek, hogy fognak megtalálni? Sosem fognak tudni kiszabadítani, sírtam el magam. Ráadásul azt se értettem minek tartanak még életben, ha egyszer meg akarnak ölni. Vajon mire kellhetek még nekik? Kérdések, melyekre talán már sosem kapok választ.
Másnap délben megint az az ismeretlen férfi jött, de most még furcsább volt mint tegnap.
Lerakta elém a tálcát, de ma sem volt kedvem enni. Hozzá se nyúltam az ételhez, csak nekidőltem a falnak és elnéztem a másik irányba.
- Egyél Sora, szükséged lesz az erődre. - szólt hozzám kedvesen.
Csodálkozva bámultam rá.
- Egyél! - mondta még egyszer, majd mielőtt bármit is mondhattam volna elhagyta a szobát.
Teljes össze voltam zavarodva. Ki ez a férfi? És miért törődik egyáltalán velem? És mihez kellene erősnek lennem? Rengeteg kérdés kavargott a fejemre, de egyikükre se tudtam a választ. Másnap délben szinte már vártam, hogy ő jöjjön, mindenféleképpen választ akartam kapni kérdéseimre. De csalódnom kellett, ezúttal Kyu jött. Ez annyira elkedvetlenített, hogy megint nem volt kedvem enni, de aztán mégis csak rászántam magam. Én magam sem értettem miért, de valahogy bíztam az ismeretlenbe. Késő délután volt már, mikor hangokat hallottam, aztán pedig lövések dörrentek. Ijedten húzódtam be a szoba sarkába mikor kinyílt az ajtó. Az ismeretlen barna hajú férfi lépett be, majd egyenesen hozzám sietett.
- Ne aggódj, nem akarlak bántani, de most velem kell jönnöd. - megfogta a kezem és felhúzott a földről. - Maradj mindig szorosan mögöttem. Kiviszlek innen.
- Ki vagy te? - kérdeztem zavartan miközben követtem.
- A nevem Zhou Mi és rendőr vagyok. De nincs időnk most erre, majd később mindent megmagyarázok. Tudom, hogy semmi okod rá, de bíznod kell bennem.
- Rendben. - bólintottam. Ám ekkor beugrott valami. Ezt a nevet már hallottam. Méghozzá Siwontól. Nem, ez csak valami véletlen egybeesés lehet, ráztam meg a fejem. Vagy mégse? De hisz ez lehetetlen!
2013. augusztus 4., vasárnap
13. fejezet
Elmondtunk mindent Zhou Minak pontosan úgy, ahogy történt. Amíg meséltünk semmiféle érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról, miután befejeztük, elgondolkodva függesztette szemét a szemközti falon lógó képre.
- Na? - kérdeztem mikor már az idegességtől nem bírtam tovább várni.
- Nem olyan egyszerű ez Hyukie. - fordult felém. - Az FBI nem fog lecsapni Heechulra, még nem szereztem elég bizonyítékot. Én meg nem tudom kicsempészni őt onnan, túlságosan nehéz, na meg ha lebukok akkor az egész eddigi munkámnak annyi.
- Nem beszélve arról, hogy rögtön meg is ölnének! - Siwon arckifejezéséből láttam, hogy jobb, ha ezt az eshetőséget nem feszegetem tovább, meg hát én se akartam Zhou Mi életét kockára tenni.
- És mi lenne ha megtámadnánk őket? - vetette fel Donghae.
- Túl kevesen vagytok hozzá.
- Talán sikerül az őrsről beszervezni még embereket.
- Kötve hiszem, hogy a főnök engedélyt adna egy ilyen akcióra. - húztam el a számat.
- Egy próbát azért megér. - erősködött továbbra is Hae.
- Végül is! - legyintettem.
- Hmmm. - gondolkodott el Zhou Mi. - Talán mégis menne kevesebb emberrel is. A legfontosabb a meglepetés, ha nem számítanak rátok és sikerül őket meglepni, van esélyetek. Kihasználhatjátok a nagy zűrzavart.
- Na és Sora? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
- Őt rám bízhatjátok. Amíg veletek lesznek elfoglalva, addig ki tudom hozni őt.
- Akkor csináljuk így! - nézett végig rajtunk Hae.
- Rendben! - bólintottam én is.
- Mutassuk meg nekik! - csatlakozott hozzánk Siwon is.
- De azt ugye tudjátok fiúk, hogy egyikőjük se menekülhet el, különben vége mindennek?
- Heechulékat csak bízd ránk! - elszánt tekintetem meggyőzhette, mert bólintott beleegyezése jeléül.
- Akkor az akció legyen holnap este 6-kor. - közölte velünk Zhou Mi, majd elmagyarázta hol van Heechulék búvóhelye és, hogy hol tudunk a legegyszerűbben bejutni. - És most egyeztessük az óráinkat!
Mindannyian egymáshoz igazítottuk őket, a legfontosabb az időzítés, sok múlik rajta.
- Akkor holnap srácok! Menjetek előbb ti, én majd kicsit később megyek, hogy ne legyen olyan feltűnő.
- Rendben. - álltunk fel Haeval, de Siwon ülve maradt.
- Biztos minden rendben lesz? - fordult Zhou Mi felé. Láttam a szemében az aggodalmat, féltette a fiút, ami teljesen érhető volt.
- Persze, miattam nem kell aggódnod! - mosolygott rá Zhou Mi, de úgy tűnt Siwont ez nem nagyon győzte meg. - Vigyázni fogok magamra, ígérem. - szorította meg a kezét, és azt hiszem csak a ránk való tekintettel nem mutatta ki még jobban az érzéseit. Ahogy Siwon arcára néztem, hirtelen sok mindent megértettem. Bár azt tudtuk, hogy a két fiú között több van mint barátság, de ez volt az első eset, hogy ennek bármiféle jelét láttam volna. Most tudatosult csak bennem, hogy Siwon ugyanazt éli át mint én, visszaengedni Zhou Mit az oroszlán barlangjába szörnyen nehéz lehet a számára, ráadásul holnap a legkisebb tévedés is a fiú életébe kerülhet. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét.
- Talán tévedtem! - szólaltam meg hirtelen. - Talán más módszer is van, amivel kiszabadíthatjuk Sorát.
- Te is tudod, hogy nincs más esélyünk!
Zhou Minak igaza volt, nem volt választásunk.
- Sajnálom. - hajoltam meg.
Éreztem, ahogy két kezét vállaimra helyezi és óvatosan felemel.
- Lee Hyukjae így nem lehet harcba vonulni! - mosolygott rám. - Hol az a határozott, kissé vakmerő fiú akit fél éve itt hagytam?
- Hát ööö...
- Tegnap még megvolt! És kifelejtetted a Don Juant! - nevetett fel Hae.
- Tudod ki a Don Juan! - fordultam felé dühösen, miközben éreztem, hogy arcom egyre jobban elvörösödik.
- Te! - bökött felém a mutatóujjával.
- Aish! - fordultam el tetetve a sértődöttet, mire mindhárom fiúból kitört a röhögés.
- Jól van, látom, nem változott semmit. - vihogott Zhou Mi.
Végül én is elmosolyodtam és együtt röhögtem a többiekkel.
- De most már tényleg ideje, hogy induljatok. - adta ki az utasítást Zhou Mi, miközben nevetéstől potyogó könnyeit törölgette szeméből.
Elköszöntünk tőle, aztán, amilyen feltűnésmentesen csak lehetett távoztunk. Siwon először hazavitt minket, aztán ő is hazaindult. Mindnyájan korán akartunk lefeküdni, hogy holnapra kipihentek legyünk. Nehezen tudtam elaludni, egyre csak a holnapi napon járt az eszem. Ez most több volt mint egy egyszerű bevetés. Két ember élete volt a tét és ez nyugtalansággal töltött el. De tudtam azt is, hogy idegeskedéssel nem megyek semmire, így hát próbáltam lazítani és nem sokkal később végül is sikerült elaludnom.
Másnap délelőtt szokás szerint bementünk a rendőrösre. Donghae még tett egy próbát a főnöknél, megemlítve mi lenne, ha megtámadnánk Heechulék bandáját, de a főnök kerek perec elutasította. Hiába a rendőrség malmai néha igencsak lassacskán őrölnek, nekünk viszont nem volt több időnk. Ám Hae egy érdekes információval jött ki a főnök irodájából.
- Látjátok ott az a srácot? - kérdezte a szemközti iroda ajtaja melletti falat támasztó férfira mutatva.
- Igen, mi van vele? - kérdeztem.
- A főnök szerint ő is Heechul és a bandája után nyomoz. Azt mondta beszéljünk vele.
Végigmértem a fickót. Magas termet, rövid barna haj, napszemüveg, lazán a falnak támaszkodva. Végül is egy próbát megér.
- Na menjünk nézzük meg!
- Szia. - üdvözöltem mikor odaértünk hozzá. - Én Eunhyuk vagyok, ők meg a társaim, Siwon és Donghae. Hallottuk, hogy Heechul és a bandája után nyomozol.
- Sziasztok! Igen. A nevem Hangeng. - hajolt meg.
- És mióta üldözöd Heechult? - kérdezte Hae.
- Már jó pár éve, de egy ideje szem elől tévesztettem.
- Értem. Megbocsátanál egy pillanatra? - a fiúknak intettem a fejemmel, hogy kövessenek. Visszamentünk az asztalomhoz, majd feléjük fordulva nekik szegeztem a kérdést.
- Na, mit szóltok hozzá? Vigyük őt is magunkkal?
- Nem is tudom Hyukie - aggodalmaskodott Hae. - Nem is ismerjük. És elég fura az is, hogy pont most bukkant fel.
- Ellenőrizzük le! - vetette fel Siwon.
- Rendben. - bólintottunk mindketten. Siwon visszament Hangenghez és elkérte a jelvényszámát. A számítógépben hamar megtaláltuk, 4 éve volt nyomozó a srác, a felettesei sokat dicsérték, nagyszerű rendőr volt, még kitüntetést is kapott egy drogbanda főnökének elkapásáért.
- Jónak tűnik a srác. - állapította meg Siwon. - És nekünk most minden segítség jól jön.
- De vajon kész lesz áthágni a rendőri szabályzatot? - morfondírozott Hae.
- Az majd mindjárt kiderül! - intettem Hangengnek, hogy jöjjön oda hozzánk. Elmondtam neki mindent, csupán egy-két személyes részletet hallgattam el, ami úgyse befolyásolta az ügyet.
- Szóval, akkor benne vagy? - kérdeztem végül.
- Igen! Mikor indulunk?
- Ma este 5-kor találkozzunk az őrs melletti parkolóban.
- Rendben. - válaszolták egyszerre.
- Most pedig mindenki menjen haza és készüljön az estére.
Elköszöntünk, aztán mindenki ment a maga útjára, hogy lélekben is felkészülhessen az esti összecsapásra.
Hazamentem, ettem néhány falatot, aztán lezuhanyoztam. Belépve a nappaliba elmosolyodtam mikor megjelent előttem egy kép, ahogy Sorával a kanapén ülünk, én gyengéden átkarolom, ő pedig vállamra hajtja a fejét, és így nézünk valami műsort a tévében. Bíztam benne, hogy ez az álomkép hamarosan valósággá válik. Az órámra néztem, háromnegyed ötöt mutatott a kijelző, ideje volt indulnom. Mikor a parkolóba értem, Hae és Hangeng már vártak, bár perc múlva pedig Siwon is befutott. Beültünk a kocsijába és elindultunk Heechulék rejtekhelyéhez. Az autót jó pár méterrel arrébb tettük le, és gyalog folytattuk tovább utunkat, óvatosan lopózva haladtunk előre, figyelve, hogy senkinek se tűnjünk fel. A bejárathoz érve körbenéztünk, de mindenhol csend és nyugalom uralkodott. Elbújtunk és vártuk, hogy eljöjjön a 6 óra. Mindannyian feszültek és türelmetlenek voltunk, de most nem hibázhattunk. Túlságosan sok forgott kockán. Pontosan 6 óra 00 perckor elindultunk, hogy kiszabadítsuk Sorát.
- Na? - kérdeztem mikor már az idegességtől nem bírtam tovább várni.
- Nem olyan egyszerű ez Hyukie. - fordult felém. - Az FBI nem fog lecsapni Heechulra, még nem szereztem elég bizonyítékot. Én meg nem tudom kicsempészni őt onnan, túlságosan nehéz, na meg ha lebukok akkor az egész eddigi munkámnak annyi.
- Nem beszélve arról, hogy rögtön meg is ölnének! - Siwon arckifejezéséből láttam, hogy jobb, ha ezt az eshetőséget nem feszegetem tovább, meg hát én se akartam Zhou Mi életét kockára tenni.
- És mi lenne ha megtámadnánk őket? - vetette fel Donghae.
- Túl kevesen vagytok hozzá.
- Talán sikerül az őrsről beszervezni még embereket.
- Kötve hiszem, hogy a főnök engedélyt adna egy ilyen akcióra. - húztam el a számat.
- Egy próbát azért megér. - erősködött továbbra is Hae.
- Végül is! - legyintettem.
- Hmmm. - gondolkodott el Zhou Mi. - Talán mégis menne kevesebb emberrel is. A legfontosabb a meglepetés, ha nem számítanak rátok és sikerül őket meglepni, van esélyetek. Kihasználhatjátok a nagy zűrzavart.
- Na és Sora? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
- Őt rám bízhatjátok. Amíg veletek lesznek elfoglalva, addig ki tudom hozni őt.
- Akkor csináljuk így! - nézett végig rajtunk Hae.
- Rendben! - bólintottam én is.
- Mutassuk meg nekik! - csatlakozott hozzánk Siwon is.
- De azt ugye tudjátok fiúk, hogy egyikőjük se menekülhet el, különben vége mindennek?
- Heechulékat csak bízd ránk! - elszánt tekintetem meggyőzhette, mert bólintott beleegyezése jeléül.
- Akkor az akció legyen holnap este 6-kor. - közölte velünk Zhou Mi, majd elmagyarázta hol van Heechulék búvóhelye és, hogy hol tudunk a legegyszerűbben bejutni. - És most egyeztessük az óráinkat!
Mindannyian egymáshoz igazítottuk őket, a legfontosabb az időzítés, sok múlik rajta.
- Akkor holnap srácok! Menjetek előbb ti, én majd kicsit később megyek, hogy ne legyen olyan feltűnő.
- Rendben. - álltunk fel Haeval, de Siwon ülve maradt.
- Biztos minden rendben lesz? - fordult Zhou Mi felé. Láttam a szemében az aggodalmat, féltette a fiút, ami teljesen érhető volt.
- Persze, miattam nem kell aggódnod! - mosolygott rá Zhou Mi, de úgy tűnt Siwont ez nem nagyon győzte meg. - Vigyázni fogok magamra, ígérem. - szorította meg a kezét, és azt hiszem csak a ránk való tekintettel nem mutatta ki még jobban az érzéseit. Ahogy Siwon arcára néztem, hirtelen sok mindent megértettem. Bár azt tudtuk, hogy a két fiú között több van mint barátság, de ez volt az első eset, hogy ennek bármiféle jelét láttam volna. Most tudatosult csak bennem, hogy Siwon ugyanazt éli át mint én, visszaengedni Zhou Mit az oroszlán barlangjába szörnyen nehéz lehet a számára, ráadásul holnap a legkisebb tévedés is a fiú életébe kerülhet. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét.
- Talán tévedtem! - szólaltam meg hirtelen. - Talán más módszer is van, amivel kiszabadíthatjuk Sorát.
- Te is tudod, hogy nincs más esélyünk!
Zhou Minak igaza volt, nem volt választásunk.
- Sajnálom. - hajoltam meg.
Éreztem, ahogy két kezét vállaimra helyezi és óvatosan felemel.
- Lee Hyukjae így nem lehet harcba vonulni! - mosolygott rám. - Hol az a határozott, kissé vakmerő fiú akit fél éve itt hagytam?
- Hát ööö...
- Tegnap még megvolt! És kifelejtetted a Don Juant! - nevetett fel Hae.
- Tudod ki a Don Juan! - fordultam felé dühösen, miközben éreztem, hogy arcom egyre jobban elvörösödik.
- Te! - bökött felém a mutatóujjával.
- Aish! - fordultam el tetetve a sértődöttet, mire mindhárom fiúból kitört a röhögés.
- Jól van, látom, nem változott semmit. - vihogott Zhou Mi.
Végül én is elmosolyodtam és együtt röhögtem a többiekkel.
- De most már tényleg ideje, hogy induljatok. - adta ki az utasítást Zhou Mi, miközben nevetéstől potyogó könnyeit törölgette szeméből.
Elköszöntünk tőle, aztán, amilyen feltűnésmentesen csak lehetett távoztunk. Siwon először hazavitt minket, aztán ő is hazaindult. Mindnyájan korán akartunk lefeküdni, hogy holnapra kipihentek legyünk. Nehezen tudtam elaludni, egyre csak a holnapi napon járt az eszem. Ez most több volt mint egy egyszerű bevetés. Két ember élete volt a tét és ez nyugtalansággal töltött el. De tudtam azt is, hogy idegeskedéssel nem megyek semmire, így hát próbáltam lazítani és nem sokkal később végül is sikerült elaludnom.
Másnap délelőtt szokás szerint bementünk a rendőrösre. Donghae még tett egy próbát a főnöknél, megemlítve mi lenne, ha megtámadnánk Heechulék bandáját, de a főnök kerek perec elutasította. Hiába a rendőrség malmai néha igencsak lassacskán őrölnek, nekünk viszont nem volt több időnk. Ám Hae egy érdekes információval jött ki a főnök irodájából.
- Látjátok ott az a srácot? - kérdezte a szemközti iroda ajtaja melletti falat támasztó férfira mutatva.
- Igen, mi van vele? - kérdeztem.
- A főnök szerint ő is Heechul és a bandája után nyomoz. Azt mondta beszéljünk vele.
Végigmértem a fickót. Magas termet, rövid barna haj, napszemüveg, lazán a falnak támaszkodva. Végül is egy próbát megér.
- Na menjünk nézzük meg!
- Szia. - üdvözöltem mikor odaértünk hozzá. - Én Eunhyuk vagyok, ők meg a társaim, Siwon és Donghae. Hallottuk, hogy Heechul és a bandája után nyomozol.
- Sziasztok! Igen. A nevem Hangeng. - hajolt meg.
- És mióta üldözöd Heechult? - kérdezte Hae.
- Már jó pár éve, de egy ideje szem elől tévesztettem.
- Értem. Megbocsátanál egy pillanatra? - a fiúknak intettem a fejemmel, hogy kövessenek. Visszamentünk az asztalomhoz, majd feléjük fordulva nekik szegeztem a kérdést.
- Na, mit szóltok hozzá? Vigyük őt is magunkkal?
- Nem is tudom Hyukie - aggodalmaskodott Hae. - Nem is ismerjük. És elég fura az is, hogy pont most bukkant fel.
- Ellenőrizzük le! - vetette fel Siwon.
- Rendben. - bólintottunk mindketten. Siwon visszament Hangenghez és elkérte a jelvényszámát. A számítógépben hamar megtaláltuk, 4 éve volt nyomozó a srác, a felettesei sokat dicsérték, nagyszerű rendőr volt, még kitüntetést is kapott egy drogbanda főnökének elkapásáért.
- Jónak tűnik a srác. - állapította meg Siwon. - És nekünk most minden segítség jól jön.
- De vajon kész lesz áthágni a rendőri szabályzatot? - morfondírozott Hae.
- Az majd mindjárt kiderül! - intettem Hangengnek, hogy jöjjön oda hozzánk. Elmondtam neki mindent, csupán egy-két személyes részletet hallgattam el, ami úgyse befolyásolta az ügyet.
- Szóval, akkor benne vagy? - kérdeztem végül.
- Igen! Mikor indulunk?
- Ma este 5-kor találkozzunk az őrs melletti parkolóban.
- Rendben. - válaszolták egyszerre.
- Most pedig mindenki menjen haza és készüljön az estére.
Elköszöntünk, aztán mindenki ment a maga útjára, hogy lélekben is felkészülhessen az esti összecsapásra.
Hazamentem, ettem néhány falatot, aztán lezuhanyoztam. Belépve a nappaliba elmosolyodtam mikor megjelent előttem egy kép, ahogy Sorával a kanapén ülünk, én gyengéden átkarolom, ő pedig vállamra hajtja a fejét, és így nézünk valami műsort a tévében. Bíztam benne, hogy ez az álomkép hamarosan valósággá válik. Az órámra néztem, háromnegyed ötöt mutatott a kijelző, ideje volt indulnom. Mikor a parkolóba értem, Hae és Hangeng már vártak, bár perc múlva pedig Siwon is befutott. Beültünk a kocsijába és elindultunk Heechulék rejtekhelyéhez. Az autót jó pár méterrel arrébb tettük le, és gyalog folytattuk tovább utunkat, óvatosan lopózva haladtunk előre, figyelve, hogy senkinek se tűnjünk fel. A bejárathoz érve körbenéztünk, de mindenhol csend és nyugalom uralkodott. Elbújtunk és vártuk, hogy eljöjjön a 6 óra. Mindannyian feszültek és türelmetlenek voltunk, de most nem hibázhattunk. Túlságosan sok forgott kockán. Pontosan 6 óra 00 perckor elindultunk, hogy kiszabadítsuk Sorát.
2013. július 23., kedd
12. fejezet
- Ez csapda! Sora látta a gyilkosságot, sosem engednék el élve. - szólalt meg Hae. - Csak azt akarják, hogy kihozzuk a börtönből az emberüket.
- De akkor mit tegyünk? Nem hagyhatjuk Sorát egyszerűen sorsára! - csattantam fel. Ideges voltam, és nem a többieken akartam levezetni a feszültségem, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Szörnyen aggódtam Sora miatt, csak remélni mertem, hogy nem bántották. Mennyire félhet, milyen magányos lehet, egyedül, csupa bűnözővel körülvéve. Sora remélem hiszel még bennem, ki foglak hozni onnan, ígérem. Csak még azt nem tudom, hogy.
- A francba! - öklöztem bele a mellettem álló íróasztal lapjába.
- Nyugi Hyukie, találunk rá megoldást. - Hae meg akart nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan ideges akárcsak én.
- Ha belemegyünk a fogolycserébe, vajon meg tudjuk védeni? Meg tudjuk akadályozni, hogy csere közben ne lőjék le? - gondolkodtam hangosan.
- Talán van egy másik lehetőség is. - szólalt meg halkan Siwon.
- Mi lenne az? Mond már! - bármit megtennék csak, hogy megmenthessem.
- De meg kell ígérnetek fiúk, hogy ezt senkinek nem mondjátok el. Ha kiderül, hogy eljárt a szám abból nagy baj lehet. - nézett ránk komoly arccal Siwon.
- Megígérjük! - mondtuk egyszerre Haeval.
Még sosem láttam ilyen gondterheltnek Siwont, nagy levegőt vett, majd összeszedve minden bátorságát nekikezdett.
- Ugye azt mondtam, hogy Zhou Mit áthelyezték egy másik város másik kapitányságára, hogy segítsen az ottaniaknak?
- Igen, de ez most, hogy jön ide? - nem értettem mi köze van ehhez az egészhez Zhou Minak.
- Hazudtam nektek. - Siwon lehajtotta fejét, szemeivel a padló apró mélyedéseit kezdte el vizslatni. - Az igazság az, hogy megkeresték épüljön be egy bűnbandába és gyűjtsön bizonyítékokat ellenük. Előtte jött haza egy három hónapos amerikai kiképzésről, és a bűnbanda számára se volt túl ismert, tökéletes jelölt volt. Zhou Mi elvállalta. Mindenki úgy tudta, hogy áthelyezik, és ez szerepelt az aktájában is, de előlem nem tudta és nem is akarta eltitkolni az igazságot.
Siwon elhallgatott, talán erőt gyűjtött a továbbiakhoz, láttam rajta milyen nehezen szánta rá magát, hogy beszéljen erről nekünk, de még mindig nem értettem, hogy mi köze van ennek a mi ügyünkhöz. De Donghae valamire rájöhetett, mert hirtelen megkapaszkodott az asztal sarkában, szemei kétszer akkorára nőttek és hitetlenkedve nézett Siwonra.
- Azt akarod mondani, hogy Zhou Mi beépült Heechul bandájába? - nyögte ki a szavakat.
- Igen. - felelte csendesen Siwon.
- Mi? Te ezt végig tudtad és nem mondtál nekünk semmit? Ha erről előbb tudunk talán el se rabolják Sorát! Erre nem gondoltál? - estem neki. Forrt bennem a düh, hogy tehette ezt velem, velünk. Hogy hagyhatta, hogy Sora ennyit szenvedjen, mikor van valaki, akitől minden információt beszerezhetnénk!
- Hyukie fejezd be! - kiáltott rám Hae! - Ez nem így működik, te is tudod! Zsaru vagy, nem? Akkor viselkedj is úgy!
Elszégyelltem magam, Haenak igaza volt. A beépített rendőri munka nagyon veszélyes, Zhou Mi nem kis kockázatot vállalt, amikor belement. Ráadásul meg kellett szakítania minden kapcsolatát Siwonnal. Szegény srác mi mindenen mehetett keresztül, hányszor kérdeztük, hogy mi újság Zhou Mival és ő mosolyogva válaszolta, hogy minden rendben, miközben halálra aggódhatta magát.
- Siwon ne haragudj! Nagyon sajnálom. Hülye voltam! Tudom, hogy te is ugyanúgy meg akarod menteni Sorát, mint én.
- Semmi baj Hyukie - emelte rám könnyektől fátyolos tekintetét.
- Siwon! - megbicsaklott a hangom, nem tudtam mi mást mondhatnék még neki. Utállak Kim Heechul, minden miattad van, elkaplak, ha addig élek is, szorítottam ökölbe kezem.
- Nos, szóval, - törölte meg szemeit öklével. - Zhou Mi meghagyta vészhelyzet esetére hogyan léphetek vele kapcsolatba. Igaz ez szabályellenes volt, de így ő is nyugodtabban hagyott hátra.
- És most kapcsolatba akarsz lépni vele Siwon? - kérdezte Hae.
- Igen, talán ő tud nekünk segíteni. Ne aggódj, nem lesz semmi baj Hae. - mosolyodott el erőtlenül Siwon, látva a fiú nyugtalan arckifejezését.
- És, hogy tudsz vele kapcsolatba lépni? - érdeklődtem.
- Azt mondta mindennap megveszi majd a Szöuli Nemzeti Napilapot, ha baj van ott tudom jelezni neki. Meghagyta a hirdetést, amit fel kell adnom az újságban és adott nekem egy mobiltelefont is, amin majd hívni fog. Otthon van minden az éjjeliszekrényem fiókjában.
- Rendben. Akkor Siwon hazamegy és mindent úgy tesz, ahogy Zhou Mi meghagyta neki. Mi pedig Hyukieval még egyszer kihallgatjuk Heechul emberét, hátha sikerül valamit kiszedni belőle.
Hát Donghae reményei nem váltak be, a pasi makacsul hallgatott, nem mentünk vele semmire. Utána felhívtuk Siwont, azt mondta minden rendbe ment, és abban maradtunk, hogy holnap reggel találkozunk az őrsön. Hazamentem és vettem egy forró fürdőt. Több mint egy óráig áztattam magam a kádban, de muszáj volt egy kicsit kikapcsolnom. Egyre csak Sora járt az eszemben, és az, hogy muszáj megmentenem. Muszáj, mert szeretem, ebben teljesen biztos voltam.
Másnap reggel hamar besiettem az irodába, alig bírtam kivárni míg Siwon és Donghae is megérkezett.
- Na, van már valami hír Siwon! - estem neki rögtön, amint belépett az ajtón.
- Nyugi Hyukie, míg nem hívott, de tegnap mindent rendben elintéztem, itt van nálam a mobil is, most már csak várnunk kell.
- Várni! Mintha az olyan könnyű lenne! - morogtam.
Donghae bátorítólag megszorította a karom. Nagyot sóhajtottam és leültem az egyik székre, úgysincs más választásom. Már vagy két óra is eltelt, épp kezdtem elbóbiskolni a széken, mikor megcsörrent Siwon telefonja.
- Igen, tessék....Zhou Mi! - kiáltott fel Siwon megkönnyebbülten. - Igen a lány miatt hívunk. Tudom, azt mondtad csak végső esetben, de nagyon fontos lenne, hogy találkozzunk.
Matatni kezdett az asztalon, majd fogott egy tollat és egy papírt és jegyzetelni kezdett.
- Igen, felírtam a címet. Akkor este 8-kor ott leszünk. Szia! - köszönt el Siwon.
- Na mi az? - kérdeztem izgatottan.
- Este találkozunk Zhou Mival és mindent megbeszélünk.
- Ez nagyszerű! - végre egy apró reménysugár.
- Hyukie, nagyon óvatosnak kell lennünk! - figyelmeztetett Siwon.
- Tudom. Nem fogok hülyeséget csinálni ígérem.
Csigalassúsággal telt az idő, munka után mindenki hazament, és abban maradtunk, hogy Siwon 7-re értünk jön. Először engem vett fel, aztán Donghaeért mentünk. A megadott címen egy egyszerű, nem túl feltűnő, kis kocsmaszerűség volt. Bementünk és Siwon egyenesen egy hátsó szobához vezetett minket. Zhou Mi már ott várt ránk. Mikor Siwon meglátta odaszaladt hozzá és magához ölelte, úgy szorította, mint aki soha többé nem akarja elengedni.
- Annyira hiányoztál! - fúrta arcát a fiú nyakába.
- Te is nekem! - simogatta meg Siwon haját.
Mi diszkréten vártunk Haeval, amíg a két fiú kiörömködi egymást, nagyon is meg tudtam érteni, hogyan érezhet most Siwon.
Végül a két fiú elengedte egymást és leültünk.
- Na akkor most először is mindent meséljetek el nekem! - nézett ránk Zhou Mi.
- De akkor mit tegyünk? Nem hagyhatjuk Sorát egyszerűen sorsára! - csattantam fel. Ideges voltam, és nem a többieken akartam levezetni a feszültségem, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Szörnyen aggódtam Sora miatt, csak remélni mertem, hogy nem bántották. Mennyire félhet, milyen magányos lehet, egyedül, csupa bűnözővel körülvéve. Sora remélem hiszel még bennem, ki foglak hozni onnan, ígérem. Csak még azt nem tudom, hogy.
- A francba! - öklöztem bele a mellettem álló íróasztal lapjába.
- Nyugi Hyukie, találunk rá megoldást. - Hae meg akart nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan ideges akárcsak én.
- Ha belemegyünk a fogolycserébe, vajon meg tudjuk védeni? Meg tudjuk akadályozni, hogy csere közben ne lőjék le? - gondolkodtam hangosan.
- Talán van egy másik lehetőség is. - szólalt meg halkan Siwon.
- Mi lenne az? Mond már! - bármit megtennék csak, hogy megmenthessem.
- De meg kell ígérnetek fiúk, hogy ezt senkinek nem mondjátok el. Ha kiderül, hogy eljárt a szám abból nagy baj lehet. - nézett ránk komoly arccal Siwon.
- Megígérjük! - mondtuk egyszerre Haeval.
Még sosem láttam ilyen gondterheltnek Siwont, nagy levegőt vett, majd összeszedve minden bátorságát nekikezdett.
- Ugye azt mondtam, hogy Zhou Mit áthelyezték egy másik város másik kapitányságára, hogy segítsen az ottaniaknak?
- Igen, de ez most, hogy jön ide? - nem értettem mi köze van ehhez az egészhez Zhou Minak.
- Hazudtam nektek. - Siwon lehajtotta fejét, szemeivel a padló apró mélyedéseit kezdte el vizslatni. - Az igazság az, hogy megkeresték épüljön be egy bűnbandába és gyűjtsön bizonyítékokat ellenük. Előtte jött haza egy három hónapos amerikai kiképzésről, és a bűnbanda számára se volt túl ismert, tökéletes jelölt volt. Zhou Mi elvállalta. Mindenki úgy tudta, hogy áthelyezik, és ez szerepelt az aktájában is, de előlem nem tudta és nem is akarta eltitkolni az igazságot.
Siwon elhallgatott, talán erőt gyűjtött a továbbiakhoz, láttam rajta milyen nehezen szánta rá magát, hogy beszéljen erről nekünk, de még mindig nem értettem, hogy mi köze van ennek a mi ügyünkhöz. De Donghae valamire rájöhetett, mert hirtelen megkapaszkodott az asztal sarkában, szemei kétszer akkorára nőttek és hitetlenkedve nézett Siwonra.
- Azt akarod mondani, hogy Zhou Mi beépült Heechul bandájába? - nyögte ki a szavakat.
- Igen. - felelte csendesen Siwon.
- Mi? Te ezt végig tudtad és nem mondtál nekünk semmit? Ha erről előbb tudunk talán el se rabolják Sorát! Erre nem gondoltál? - estem neki. Forrt bennem a düh, hogy tehette ezt velem, velünk. Hogy hagyhatta, hogy Sora ennyit szenvedjen, mikor van valaki, akitől minden információt beszerezhetnénk!
- Hyukie fejezd be! - kiáltott rám Hae! - Ez nem így működik, te is tudod! Zsaru vagy, nem? Akkor viselkedj is úgy!
Elszégyelltem magam, Haenak igaza volt. A beépített rendőri munka nagyon veszélyes, Zhou Mi nem kis kockázatot vállalt, amikor belement. Ráadásul meg kellett szakítania minden kapcsolatát Siwonnal. Szegény srác mi mindenen mehetett keresztül, hányszor kérdeztük, hogy mi újság Zhou Mival és ő mosolyogva válaszolta, hogy minden rendben, miközben halálra aggódhatta magát.
- Siwon ne haragudj! Nagyon sajnálom. Hülye voltam! Tudom, hogy te is ugyanúgy meg akarod menteni Sorát, mint én.
- Semmi baj Hyukie - emelte rám könnyektől fátyolos tekintetét.
- Siwon! - megbicsaklott a hangom, nem tudtam mi mást mondhatnék még neki. Utállak Kim Heechul, minden miattad van, elkaplak, ha addig élek is, szorítottam ökölbe kezem.
- Nos, szóval, - törölte meg szemeit öklével. - Zhou Mi meghagyta vészhelyzet esetére hogyan léphetek vele kapcsolatba. Igaz ez szabályellenes volt, de így ő is nyugodtabban hagyott hátra.
- És most kapcsolatba akarsz lépni vele Siwon? - kérdezte Hae.
- Igen, talán ő tud nekünk segíteni. Ne aggódj, nem lesz semmi baj Hae. - mosolyodott el erőtlenül Siwon, látva a fiú nyugtalan arckifejezését.
- És, hogy tudsz vele kapcsolatba lépni? - érdeklődtem.
- Azt mondta mindennap megveszi majd a Szöuli Nemzeti Napilapot, ha baj van ott tudom jelezni neki. Meghagyta a hirdetést, amit fel kell adnom az újságban és adott nekem egy mobiltelefont is, amin majd hívni fog. Otthon van minden az éjjeliszekrényem fiókjában.
- Rendben. Akkor Siwon hazamegy és mindent úgy tesz, ahogy Zhou Mi meghagyta neki. Mi pedig Hyukieval még egyszer kihallgatjuk Heechul emberét, hátha sikerül valamit kiszedni belőle.
Hát Donghae reményei nem váltak be, a pasi makacsul hallgatott, nem mentünk vele semmire. Utána felhívtuk Siwont, azt mondta minden rendbe ment, és abban maradtunk, hogy holnap reggel találkozunk az őrsön. Hazamentem és vettem egy forró fürdőt. Több mint egy óráig áztattam magam a kádban, de muszáj volt egy kicsit kikapcsolnom. Egyre csak Sora járt az eszemben, és az, hogy muszáj megmentenem. Muszáj, mert szeretem, ebben teljesen biztos voltam.
Másnap reggel hamar besiettem az irodába, alig bírtam kivárni míg Siwon és Donghae is megérkezett.
- Na, van már valami hír Siwon! - estem neki rögtön, amint belépett az ajtón.
- Nyugi Hyukie, míg nem hívott, de tegnap mindent rendben elintéztem, itt van nálam a mobil is, most már csak várnunk kell.
- Várni! Mintha az olyan könnyű lenne! - morogtam.
Donghae bátorítólag megszorította a karom. Nagyot sóhajtottam és leültem az egyik székre, úgysincs más választásom. Már vagy két óra is eltelt, épp kezdtem elbóbiskolni a széken, mikor megcsörrent Siwon telefonja.
- Igen, tessék....Zhou Mi! - kiáltott fel Siwon megkönnyebbülten. - Igen a lány miatt hívunk. Tudom, azt mondtad csak végső esetben, de nagyon fontos lenne, hogy találkozzunk.
Matatni kezdett az asztalon, majd fogott egy tollat és egy papírt és jegyzetelni kezdett.
- Igen, felírtam a címet. Akkor este 8-kor ott leszünk. Szia! - köszönt el Siwon.
- Na mi az? - kérdeztem izgatottan.
- Este találkozunk Zhou Mival és mindent megbeszélünk.
- Ez nagyszerű! - végre egy apró reménysugár.
- Hyukie, nagyon óvatosnak kell lennünk! - figyelmeztetett Siwon.
- Tudom. Nem fogok hülyeséget csinálni ígérem.
Csigalassúsággal telt az idő, munka után mindenki hazament, és abban maradtunk, hogy Siwon 7-re értünk jön. Először engem vett fel, aztán Donghaeért mentünk. A megadott címen egy egyszerű, nem túl feltűnő, kis kocsmaszerűség volt. Bementünk és Siwon egyenesen egy hátsó szobához vezetett minket. Zhou Mi már ott várt ránk. Mikor Siwon meglátta odaszaladt hozzá és magához ölelte, úgy szorította, mint aki soha többé nem akarja elengedni.
- Annyira hiányoztál! - fúrta arcát a fiú nyakába.
- Te is nekem! - simogatta meg Siwon haját.
Mi diszkréten vártunk Haeval, amíg a két fiú kiörömködi egymást, nagyon is meg tudtam érteni, hogyan érezhet most Siwon.
Végül a két fiú elengedte egymást és leültünk.
- Na akkor most először is mindent meséljetek el nekem! - nézett ránk Zhou Mi.
2013. július 17., szerda
11. fejezet
Eunhyuk szemszögéből
Szörnyen hasogatott a fejem, kellett néhány perc míg tudatosult bennem mi is történt valójában.
- Sora! - fel akartam ugrani, de a testem nem engedelmeskedett. Mozdulni se tudtam. Fejemben éles fájdalom nyílalt, mintha valaki kést forgatott volna benne. Ahogy oldalra fordítottam fejem, megláttam a mellettem elterülő vértócsát. Őszintén szólva kissé megijedtem, bár az, hogy magamnál vagyok azért biztató volt. Valahogy szólnom kell a fiúknak. Sorat biztosan elvitték Kyuék, muszáj értesítenem a többieket. A mobilom fent van az emeleten, próbáltam felnyomni magam, de rá kellett jönnöm, kizárt, hogy felálljak, az pedig még kevésbé, hogy felmenjek az emeletre. A lépcsőkön se tudnék felmászni. Vezetékes telefon, igen Siwonéknak az is van. Bizonyára a nappaliban lesz. Kúszva tettem meg az utat, nem kis erőfeszítésembe került, amíg bemásztam a dohányzóasztalig. Szerencsémre a szélén ott feküdt a telefon. Mi is Siwon száma, gondolkozz Hyukie. Igen, megvan, benyomtam a számokat, a készülék kicsöngött, majd hallottam a kattanást, amint felveszi valaki a telefont.
- Igen, tessék. - hallottam Siwon hangját.
- Hyukie vagyok. Azonnal gyertek le a nyaralótokba! Sorát elrabolták! - ennyit voltam képes mondani, aztán kihullott kezemből a készülék, és újra elborított a sötétség.
- Hyukie! Hyukie ébredj fel! - valahonnan a távolból hangfoszlányokat hallottam, mintha valaki engem szólítana. Aztán ezek a hangok egyre tisztábbá váltak, egyre közelebbről hallatszódtak. Végül a szemem is képes voltam kinyitni. Siwon aggódó arcával találtam szembe magam.
- Na végre! - sóhajtott megkönnyebbültem. Láttam a szemem sarkából, ahogy Donghae is fellélegezve dől neki a mögötte álló fotelnek.
- Sora! - kiáltottam fel, fel akartam pattanni, de testem még mindig nem engedelmeskedett.
- Csak nyugi! - tolt vissza a földre Siwon. - Először is kórházba kell vinnünk téged.
- De Sora... - kezdtem bele. - Az egész az én hibám. - hajtottam le a fejem.
- Majd útközben elmondod mi történt. Gyere segítünk kimenni.
Siwon és Donghae két oldalról a hónom alá nyúltak és óvatosan felemeltek, rájuk támaszkodva sikerült eljutni Siwon autójáig. Beültettek, aztán a két fiú is beszállt és elindultunk a legközelebbi kórházba.
- Mire emlékszel? - kérdezte a kormány mögül Siwon.
- Valami puffanást hallottunk, aztán lementem megnézni mi az, és egyszer csak valaki hátulról jó erősen fejbe vágott, aztán elájultam. Többre nem emlékszem.
- De vajon, honnan tudhatták meg, hogy hol vagyunk? - morfondírozott Siwon.
- Biztos követtek. Pedig annyira figyeltem. - kezeim arcomba temettem. - Az egész az én hibám.
- Dehogyis Hyukie. - próbált vigasztalni Hae. - Te mindent megtettél. Tudjuk milyen profik, bármelyikünkkel megtörténhetett volna.
- Igen, de ha jobban odafigyeltem volna.
- Hisz odafigyeltél, vigyáztál Sorára.
- Igen, túlságosan is. - hajtottam le a fejem.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Szóval...mi...tegnap este...együtt voltunk.
- Persze, hisz te vigyáztál rá. - láttam rajta, hogy nem érti a dolgot.
- Hae, Hyukie úgy érti, hogy úgy voltak együtt. - nyomta meg a megfelelő szót Siwon.
- Mi? Baszki mit mondtam neked erről Hyukie? - láttam rajta, hogy teljesen kiakadt.
- Tudom, én...
- Semmilyen kifogással ne gyere! - vágott szavamba. - Megmondtam, hogy fogd vissza magad, nem? Ő szemtanú! Tilos vele közelebbi kapcsolatba kerülnünk!
- De te is... - kezdtem bele bátortalanul.
- Mit én is? Hogy meséltem a múltamról? Hogy nem voltam olyan hűvös vele az utóbbi pár napban? De ettől még nem vesztettem el a józan ítélőképességemet!
- Haenak most igaza van. - állt Siwon is az ő pártjára.
- Sajnálom. - tudtam, hogy igazuk van. Meg kellett volna várnom míg lezárul az ügy. Az egész az én hibám. - A francba! - ütöttem bele az ülésbe.
- Csak nyugi! - csitított Siwon.
Időközben megérkeztünk a kórház elé. A két fiú segített kiszállni a kocsiból, aztán bekísértek az épületbe. Siwon odament a recepcióhoz és jelentette a helyzetet. Azonnal bevittek egy kivizsgálóba. Az orvos megnézte a fejsérülésem, csináltak ct-t is. Szerencsére nem volt túl vészes, de pár öltéssel össze kellett varrni és kisebb agyrázkódást is szenvedtem.
- Pihennie kellene pár napot és ma éjszakára bent tartanám megfigyelés alatt - mondta az orvos Siwonnak.
- Nem kell, jól vagyok. - szóltam oda nekik.
- Egy pillanat - hajolt meg Siwon az orvos előtt majd odajött hozzám. - Hyukie, ma már úgyse tudunk mit tenni, maradj itt reggelig, holnap pedig visszamegyünk Szöulba és megnézzük mit tehetünk.
- De...
- Semmi de. - tettem vállamra kezét Donghae. - Itt maradsz és kész! Reggel jövünk.
- Renden. - adtam meg magam, nem akartam még jobban magamra haragítani Haet.
- Akkor holnap. - intett búcsút a két fiú, én pedig visszamentem a kórházi szobámban.
Miután lefeküdtem, elég hamar elaludtam, valószínűleg a nyugtató hatásától. Másnap reggel amint felébredtem, rögtön keltem is ki az ágyból, gyorsan összepakoltam és már indultam is, ahogy kiléptem az ajtón megláttam Siwont és Donghaet.
- Ti már itt is vagytok? - csodálkoztam.
- Azt hitted majd ránk kell várni, mi? - nevetett Hae.
- Tudtuk, hogy hamar kelsz majd - mosolygott Siwon.
- Gyorsan beszaladok az orvoshoz, aztán indulhatunk is.
Szerencsére hamar megkaptam a papírokat, úgyhogy negyed órával később már uton is voltunk Szöul felé. Útközben a fiúk beszámoltak, hogy elfogtak valakit, aki Heechulnak dolgozik. Nem a belső körökből való, de azért tudhat egyet s mást.
- Szóval Kyuék ezért léptek most. Félnek, hogy beszélni fog a pasas. - morfondíroztam.
- Valószínű. - bólintott Siwon.
- Vajon mi lesz a következő lépésük?
- Hamarosan kiderül.
Szöulba érkezve rögtön a kapitányságra vezetett utunk.
- Ki kéne hallgatni a tanút. - vetettem fel.
- Mi már próbáltuk, de makacsul hallgat. - vázolta a helyzetet Donghae.
- Nekem beszélni fog!
- Nem biztos Hyukie, túlságosan is fél Hechultől. - csóválta a fejét Siwon.
Csörögni kezdett a telefonom, ránéztem a kijelzőre, ismeretlen szám, vajon ki lehet az.
- Halló, tessék! - szóltam bele a készülékbe, aztán kis híján leejtettem. - Cho Kyuhyun...te meg honnan tudod ezt a számot...igen értem...rendben...ok.
- Tényleg Kyu volt az? - kérdezte Hae miután leraktam a mobilom.
- Igen.
- Na és mit akart?
- Cserét. Az elfogott bűnözőt, Soráért cserébe.
Szörnyen hasogatott a fejem, kellett néhány perc míg tudatosult bennem mi is történt valójában.
- Sora! - fel akartam ugrani, de a testem nem engedelmeskedett. Mozdulni se tudtam. Fejemben éles fájdalom nyílalt, mintha valaki kést forgatott volna benne. Ahogy oldalra fordítottam fejem, megláttam a mellettem elterülő vértócsát. Őszintén szólva kissé megijedtem, bár az, hogy magamnál vagyok azért biztató volt. Valahogy szólnom kell a fiúknak. Sorat biztosan elvitték Kyuék, muszáj értesítenem a többieket. A mobilom fent van az emeleten, próbáltam felnyomni magam, de rá kellett jönnöm, kizárt, hogy felálljak, az pedig még kevésbé, hogy felmenjek az emeletre. A lépcsőkön se tudnék felmászni. Vezetékes telefon, igen Siwonéknak az is van. Bizonyára a nappaliban lesz. Kúszva tettem meg az utat, nem kis erőfeszítésembe került, amíg bemásztam a dohányzóasztalig. Szerencsémre a szélén ott feküdt a telefon. Mi is Siwon száma, gondolkozz Hyukie. Igen, megvan, benyomtam a számokat, a készülék kicsöngött, majd hallottam a kattanást, amint felveszi valaki a telefont.
- Igen, tessék. - hallottam Siwon hangját.
- Hyukie vagyok. Azonnal gyertek le a nyaralótokba! Sorát elrabolták! - ennyit voltam képes mondani, aztán kihullott kezemből a készülék, és újra elborított a sötétség.
- Hyukie! Hyukie ébredj fel! - valahonnan a távolból hangfoszlányokat hallottam, mintha valaki engem szólítana. Aztán ezek a hangok egyre tisztábbá váltak, egyre közelebbről hallatszódtak. Végül a szemem is képes voltam kinyitni. Siwon aggódó arcával találtam szembe magam.
- Na végre! - sóhajtott megkönnyebbültem. Láttam a szemem sarkából, ahogy Donghae is fellélegezve dől neki a mögötte álló fotelnek.
- Sora! - kiáltottam fel, fel akartam pattanni, de testem még mindig nem engedelmeskedett.
- Csak nyugi! - tolt vissza a földre Siwon. - Először is kórházba kell vinnünk téged.
- De Sora... - kezdtem bele. - Az egész az én hibám. - hajtottam le a fejem.
- Majd útközben elmondod mi történt. Gyere segítünk kimenni.
Siwon és Donghae két oldalról a hónom alá nyúltak és óvatosan felemeltek, rájuk támaszkodva sikerült eljutni Siwon autójáig. Beültettek, aztán a két fiú is beszállt és elindultunk a legközelebbi kórházba.
- Mire emlékszel? - kérdezte a kormány mögül Siwon.
- Valami puffanást hallottunk, aztán lementem megnézni mi az, és egyszer csak valaki hátulról jó erősen fejbe vágott, aztán elájultam. Többre nem emlékszem.
- De vajon, honnan tudhatták meg, hogy hol vagyunk? - morfondírozott Siwon.
- Biztos követtek. Pedig annyira figyeltem. - kezeim arcomba temettem. - Az egész az én hibám.
- Dehogyis Hyukie. - próbált vigasztalni Hae. - Te mindent megtettél. Tudjuk milyen profik, bármelyikünkkel megtörténhetett volna.
- Igen, de ha jobban odafigyeltem volna.
- Hisz odafigyeltél, vigyáztál Sorára.
- Igen, túlságosan is. - hajtottam le a fejem.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Szóval...mi...tegnap este...együtt voltunk.
- Persze, hisz te vigyáztál rá. - láttam rajta, hogy nem érti a dolgot.
- Hae, Hyukie úgy érti, hogy úgy voltak együtt. - nyomta meg a megfelelő szót Siwon.
- Mi? Baszki mit mondtam neked erről Hyukie? - láttam rajta, hogy teljesen kiakadt.
- Tudom, én...
- Semmilyen kifogással ne gyere! - vágott szavamba. - Megmondtam, hogy fogd vissza magad, nem? Ő szemtanú! Tilos vele közelebbi kapcsolatba kerülnünk!
- De te is... - kezdtem bele bátortalanul.
- Mit én is? Hogy meséltem a múltamról? Hogy nem voltam olyan hűvös vele az utóbbi pár napban? De ettől még nem vesztettem el a józan ítélőképességemet!
- Haenak most igaza van. - állt Siwon is az ő pártjára.
- Sajnálom. - tudtam, hogy igazuk van. Meg kellett volna várnom míg lezárul az ügy. Az egész az én hibám. - A francba! - ütöttem bele az ülésbe.
- Csak nyugi! - csitított Siwon.
Időközben megérkeztünk a kórház elé. A két fiú segített kiszállni a kocsiból, aztán bekísértek az épületbe. Siwon odament a recepcióhoz és jelentette a helyzetet. Azonnal bevittek egy kivizsgálóba. Az orvos megnézte a fejsérülésem, csináltak ct-t is. Szerencsére nem volt túl vészes, de pár öltéssel össze kellett varrni és kisebb agyrázkódást is szenvedtem.
- Pihennie kellene pár napot és ma éjszakára bent tartanám megfigyelés alatt - mondta az orvos Siwonnak.
- Nem kell, jól vagyok. - szóltam oda nekik.
- Egy pillanat - hajolt meg Siwon az orvos előtt majd odajött hozzám. - Hyukie, ma már úgyse tudunk mit tenni, maradj itt reggelig, holnap pedig visszamegyünk Szöulba és megnézzük mit tehetünk.
- De...
- Semmi de. - tettem vállamra kezét Donghae. - Itt maradsz és kész! Reggel jövünk.
- Renden. - adtam meg magam, nem akartam még jobban magamra haragítani Haet.
- Akkor holnap. - intett búcsút a két fiú, én pedig visszamentem a kórházi szobámban.
Miután lefeküdtem, elég hamar elaludtam, valószínűleg a nyugtató hatásától. Másnap reggel amint felébredtem, rögtön keltem is ki az ágyból, gyorsan összepakoltam és már indultam is, ahogy kiléptem az ajtón megláttam Siwont és Donghaet.
- Ti már itt is vagytok? - csodálkoztam.
- Azt hitted majd ránk kell várni, mi? - nevetett Hae.
- Tudtuk, hogy hamar kelsz majd - mosolygott Siwon.
- Gyorsan beszaladok az orvoshoz, aztán indulhatunk is.
Szerencsére hamar megkaptam a papírokat, úgyhogy negyed órával később már uton is voltunk Szöul felé. Útközben a fiúk beszámoltak, hogy elfogtak valakit, aki Heechulnak dolgozik. Nem a belső körökből való, de azért tudhat egyet s mást.
- Szóval Kyuék ezért léptek most. Félnek, hogy beszélni fog a pasas. - morfondíroztam.
- Valószínű. - bólintott Siwon.
- Vajon mi lesz a következő lépésük?
- Hamarosan kiderül.
Szöulba érkezve rögtön a kapitányságra vezetett utunk.
- Ki kéne hallgatni a tanút. - vetettem fel.
- Mi már próbáltuk, de makacsul hallgat. - vázolta a helyzetet Donghae.
- Nekem beszélni fog!
- Nem biztos Hyukie, túlságosan is fél Hechultől. - csóválta a fejét Siwon.
Csörögni kezdett a telefonom, ránéztem a kijelzőre, ismeretlen szám, vajon ki lehet az.
- Halló, tessék! - szóltam bele a készülékbe, aztán kis híján leejtettem. - Cho Kyuhyun...te meg honnan tudod ezt a számot...igen értem...rendben...ok.
- Tényleg Kyu volt az? - kérdezte Hae miután leraktam a mobilom.
- Igen.
- Na és mit akart?
- Cserét. Az elfogott bűnözőt, Soráért cserébe.
2013. július 13., szombat
10. fejezet
Azt hittem álmodom, féltem, hogy mindjárt felébredek, és ő nem lesz itt mellettem, de mindez valóság volt. Ahogy ajkai megérintették ajkaim, csókja édes volt, akár a méz. Rám mosolygott, amitől szívem rögtön hevesebben kezdett dobogni. Lágyan végigsimított arcomon, érintése alatt megremegett egész testem. Láttam a vágyát a szemében, ugyanazt, ami engem is fűtött, és mindketten tudtuk, hogy itt nincs megállás. Újra ajkaimra tapadt, de ezúttal jóval vadabbul csókolt meg. Majd áttért a nyakamra, apró puszikkal halmozva el azt. Keze közben pólóm alá csúszott, oldalamat kezdte el simogatni. Fejemet hátrahajtottam, apró nyögésekkel adtam tudtára nagyon is élvezem, amit csinál. Érintései és csókjai úgy váltak egyre hevesebbé, ahogy egyre inkább feltüzelte szenvedélye. Lehúzta rólam pólómat, majd végigsimított meztelen felsőtestemen. Érintése égette bőrömet. Egyre jobban kívántam őt, nem tudtam többé rendesen gondolkodni, megszűnt minden körülöttünk, nem létezett más csak ő meg én. Ajkai bejárták felsőtestem minden egyes porcikáját, előidőzve melleimnél, miközben keze egyre lejjebb vándorolt. Elérve rövidnadrágomat egy rántással lehúzta rólam. Rám mosolygott én pedig lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Aztán hirtelen átfordítottam magunkat, hogy most én kerüljek felülre. Csípőjére ültem és győzelemittasan mosolyogtam rá.
- Most én jövök!
Láttam arcán, hogy tetszik neki a dolog, teljesen elengedte magát, jelezve, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok. Lehajoltam és lágyan megcsókoltam, aztán lehúztam róla a pólót és végighúztam kezem izmos mellkasán. Hasának minden apró kockáját érintettem, nyelvemmel mellbimbóit kényeztettem. Puszijaimmal beterítettem egész felsőtestét, fokozatosan haladtam lefelé egészen míg el nem értem boxeréig. Levettem róla, majd végighúztam kezem férfiasságán, mire hangosan felnyögött. Tovább kényeztettem kezemmel aztán a számmal okoztam neki gyönyöröket. Éreztem nem kell sok és elmegy, ám ekkor fordított és én kerültem alulra. Láttam rajta, hogy sikerült alaposan feltüzelnem, ahogy végignézett rajtam, szinte felfalt tekintetével, ami bugyimnál állt meg. Letépte rólam fehérneműm és lágyan körözni kezdett csiklóm körül. Aztán nyelvével kezdett egy kényeztetni, miközben egyik ujjával óvatosan belém hatolt, majd még egy ujját belém csúsztatta és mozgatni kezdte bennem. Nyögéseim egyre szaporábbá váltak, ahogy egyre gyorsabban mozgatta bennem ujjait, nem bírtam tovább, teljesen magamban akartam őt érezni.
- Hyukie... nem bírom... tovább... akarlak! - nyögtem.
Azonnal teljesítette kérésem, kihúzta ujjait, hogy aztán férfiasságával hatolhasson belém. Először lassan kezdett el mozogni bennem, de én már túlságosan fel voltam izgatva.
- Gyorsabban - lihegtem, mire gyorsítani kezdett a tempón. Egyre erőteljesebben és mélyebbeket lökött bennem, aprót sikkantottam mikor elérte gyenge pontomat.
- Mind...járt. - nyögtem, mire még jobban gyorsított a tempón. Mindketten szaggatottan vettük a levegőt, nyögéseink betöltötték az egész szobát. Éreztem, hogy nem bírom tovább és egy nyögés kíséretében elélveztem, majd néhány lökéssel később Hyukiet is elérte a gyönyör és lihegve borult rám. Kellett néhány perc míg légzésünk újra egyenletessé vált. Hyukie legördült rólam, majd mellkasára vont és egyik kezével hajam kezdte simogatni, a másikkal pedig átkarolt. Odabújtam hozzá még jobban befészkelve magam ölelésébe, és azt kívántam bárcsak sose érne végett ez a pillanat. Annyira tökéletes volt minden, olyan boldog voltam. Nem akartam, hogy eljöjjön a hajnal, legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy így maradhassunk egymás karjaiban, örökre. Az se érdekelt volna, ha életem további részét sötétségben kellett volna töltenem, ha ő itt van velem. Elfelejtettem a támadást, hogy bérgyilkosok üldöznek, ebben a pillanatban csak mi ketten léteztünk, senki, és semmi más. De az idő folyását nem lehet megállítani, és a boldogság hamar szertefoszlik. Elég egy hang, egy pillanat és minden megváltozik.
Valami koppanásszerű hangot hallottunk.
- Mi volt ez? - kapta fel a fejét Hyukie.
- Nem tudom. - kissé megrémültem, de reméltem, hogy a kinti szél játszadozik csak velünk, vagy valamilyen állat jár kint az éjszakában és az csap ilyen zajt.
- Megyek megnézem. - húzta fel alsónadrágját Hyukie, kezébe vette fegyverét és elindult le a földszintre.
Pár percig csendes volt minden, aztán pár puffanást hallottam, majd újra csend borult az egész házra. Feszülten figyeltem, de nem hallottam semmit. Aztán egyszer csak nyílni kezdett az ajtó, én pedig akaratlanul is belemarkoltam a paplan huzatába.
- Hyukie, te vagy az? - hangom halk és gyenge volt, kezdtem egyre jobban félni.
Egy alak bukkant fel az ajtóban, de nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy ki az.
- Hyukie? Ha te vagy az, kérlek válaszolj! - hangom remegett a félelemtől, szívem majd kiugrott a helyéről.
- Nem egészen. - lépett hozzám közelebb az idegen. Apró sikkantás hagyta el ajkaim, ahogy a szobába besütő hold fényében felismertem benne Kyuhyunt. Ösztönösen feljebb húztam magamon a paplant. Az arcán megjelenő ördögi mosoly a félhomályban csak még ijesztőbben hatott. Felvette a földről a ruháim és az ágyra dobta.
- Öltözz fel!
Óvatosan magamhoz húztam a ruháim, de nem mozdultam. Hirtelen belém hasított a gondolat, vajon mióta lehettek a lakásban?
- Ti...mikor...
- Ó épp a végjátékra értünk ide, de nem akartuk megzavarni az újdonsült párt. - Kyuhyun hangja merő gúny volt.
- Hyukie! - kiáltottam fel, ahogy végre tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs mi van vele. - Mit... csináltatok...vele? - nyögtem ki félve a szavakat.
- Nyugi, nincs semmi baja a barátodnak!
Nem tudtam, hogy hihetek-e neki, az arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett.
- Na mi van már? Ó, csak nem szégyenlős a kicsike? - a hang irányába néztem, és az ajtó sötétjéből egy fickó lépett elő. Szőke haj, kedves mosoly, megnyerő külső, Sungmin, hasított belém a felismerés.
- Ugyan már, nem akarunk bántani, legalábbis egyenlőre. - vidám tekintetétől és barátságos mosolyától megfagyott bennem a vér, ez még rosszabb volt mint Kyuhyuné, mintha egyenesen magával az ördöggel néztem volna farkasszemet.
- Jól van elfordulunk míg felöltözöl. - nevetett fel Kyuhyun, odasétált Sungmin mellé, majd mindketten hátat fordítottak nekem, de Kyuhyun a válla fölött még egy pillanatra hátranézett. - És csak semmi ostobaság. Az én fegyverem szó szerint halálos. - ütött az oldalánál lévő dudorra.
Remegve vettem fel pólómat, aztán valahogy magamra húztam a rövidnadrágomat is.
- Ké...kész vagyok.
- Na akkor most indulás! - Kyuhyun odajött és karomnál fogva kirángatott az ágyból.
- Hova visznek? - sikoltottam.
- Fogd be a szád! - üvöltött rám Sungmin, szeme elsötétült a haragtól, amitől jobbnak láttam, ha csöndben maradok.
Lementünk a lépcsőn a földszintre, ahogy az előszobába értünk megláttam a földön fekvő Hyukiet, feje mellett egy nagy vértócsával.
- Hyukieee - sikoltottam fel, gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy megnézzem mi van vele.
- Hagyd békén! - jött oda Kyuhyun, és karomnál fogva próbált meg felhúzni, de én kirántottam magam szorításából. Megérintettem Hyukie arcát, de nem reagált rá semmit, édes istenem, az nem lehet, kérlek mond, hogy nem, szemeimet elöntötték a könnyek, hangos zokogásban törtem ki.
- Nyugi, nem halt meg! - Kyuhyun elrángatott tőle, Sungmin pedig közben kinyitotta a bejárati ajtót.
- Neeem! - üvöltöttem. - Nem akarom, ahogy elvigyenek. Kérem, én nem mondok senkinek semmit. Ne vigyenek el! Kérem! - Kyuhyun pólóját markolásztam, miközben, sírtam, rúgkapáltam, sikoltoztam, egészen addig, amíg egy tompa ütést nem éreztem a halántékomon. Lábaim hirtelen erőtlenné váltak, többé nem tudták megtartani súlyomat, azt még érzékeltem ahogy Kyuhyun megtart a karjaim alatt megfogva, aztán elsötétült minden.
- Most én jövök!
Láttam arcán, hogy tetszik neki a dolog, teljesen elengedte magát, jelezve, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok. Lehajoltam és lágyan megcsókoltam, aztán lehúztam róla a pólót és végighúztam kezem izmos mellkasán. Hasának minden apró kockáját érintettem, nyelvemmel mellbimbóit kényeztettem. Puszijaimmal beterítettem egész felsőtestét, fokozatosan haladtam lefelé egészen míg el nem értem boxeréig. Levettem róla, majd végighúztam kezem férfiasságán, mire hangosan felnyögött. Tovább kényeztettem kezemmel aztán a számmal okoztam neki gyönyöröket. Éreztem nem kell sok és elmegy, ám ekkor fordított és én kerültem alulra. Láttam rajta, hogy sikerült alaposan feltüzelnem, ahogy végignézett rajtam, szinte felfalt tekintetével, ami bugyimnál állt meg. Letépte rólam fehérneműm és lágyan körözni kezdett csiklóm körül. Aztán nyelvével kezdett egy kényeztetni, miközben egyik ujjával óvatosan belém hatolt, majd még egy ujját belém csúsztatta és mozgatni kezdte bennem. Nyögéseim egyre szaporábbá váltak, ahogy egyre gyorsabban mozgatta bennem ujjait, nem bírtam tovább, teljesen magamban akartam őt érezni.
- Hyukie... nem bírom... tovább... akarlak! - nyögtem.
Azonnal teljesítette kérésem, kihúzta ujjait, hogy aztán férfiasságával hatolhasson belém. Először lassan kezdett el mozogni bennem, de én már túlságosan fel voltam izgatva.
- Gyorsabban - lihegtem, mire gyorsítani kezdett a tempón. Egyre erőteljesebben és mélyebbeket lökött bennem, aprót sikkantottam mikor elérte gyenge pontomat.
- Mind...járt. - nyögtem, mire még jobban gyorsított a tempón. Mindketten szaggatottan vettük a levegőt, nyögéseink betöltötték az egész szobát. Éreztem, hogy nem bírom tovább és egy nyögés kíséretében elélveztem, majd néhány lökéssel később Hyukiet is elérte a gyönyör és lihegve borult rám. Kellett néhány perc míg légzésünk újra egyenletessé vált. Hyukie legördült rólam, majd mellkasára vont és egyik kezével hajam kezdte simogatni, a másikkal pedig átkarolt. Odabújtam hozzá még jobban befészkelve magam ölelésébe, és azt kívántam bárcsak sose érne végett ez a pillanat. Annyira tökéletes volt minden, olyan boldog voltam. Nem akartam, hogy eljöjjön a hajnal, legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy így maradhassunk egymás karjaiban, örökre. Az se érdekelt volna, ha életem további részét sötétségben kellett volna töltenem, ha ő itt van velem. Elfelejtettem a támadást, hogy bérgyilkosok üldöznek, ebben a pillanatban csak mi ketten léteztünk, senki, és semmi más. De az idő folyását nem lehet megállítani, és a boldogság hamar szertefoszlik. Elég egy hang, egy pillanat és minden megváltozik.
Valami koppanásszerű hangot hallottunk.
- Mi volt ez? - kapta fel a fejét Hyukie.
- Nem tudom. - kissé megrémültem, de reméltem, hogy a kinti szél játszadozik csak velünk, vagy valamilyen állat jár kint az éjszakában és az csap ilyen zajt.
- Megyek megnézem. - húzta fel alsónadrágját Hyukie, kezébe vette fegyverét és elindult le a földszintre.
Pár percig csendes volt minden, aztán pár puffanást hallottam, majd újra csend borult az egész házra. Feszülten figyeltem, de nem hallottam semmit. Aztán egyszer csak nyílni kezdett az ajtó, én pedig akaratlanul is belemarkoltam a paplan huzatába.
- Hyukie, te vagy az? - hangom halk és gyenge volt, kezdtem egyre jobban félni.
Egy alak bukkant fel az ajtóban, de nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy ki az.
- Hyukie? Ha te vagy az, kérlek válaszolj! - hangom remegett a félelemtől, szívem majd kiugrott a helyéről.
- Nem egészen. - lépett hozzám közelebb az idegen. Apró sikkantás hagyta el ajkaim, ahogy a szobába besütő hold fényében felismertem benne Kyuhyunt. Ösztönösen feljebb húztam magamon a paplant. Az arcán megjelenő ördögi mosoly a félhomályban csak még ijesztőbben hatott. Felvette a földről a ruháim és az ágyra dobta.
- Öltözz fel!
Óvatosan magamhoz húztam a ruháim, de nem mozdultam. Hirtelen belém hasított a gondolat, vajon mióta lehettek a lakásban?
- Ti...mikor...
- Ó épp a végjátékra értünk ide, de nem akartuk megzavarni az újdonsült párt. - Kyuhyun hangja merő gúny volt.
- Hyukie! - kiáltottam fel, ahogy végre tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs mi van vele. - Mit... csináltatok...vele? - nyögtem ki félve a szavakat.
- Nyugi, nincs semmi baja a barátodnak!
Nem tudtam, hogy hihetek-e neki, az arckifejezése nem sok jóval kecsegtetett.
- Na mi van már? Ó, csak nem szégyenlős a kicsike? - a hang irányába néztem, és az ajtó sötétjéből egy fickó lépett elő. Szőke haj, kedves mosoly, megnyerő külső, Sungmin, hasított belém a felismerés.
- Ugyan már, nem akarunk bántani, legalábbis egyenlőre. - vidám tekintetétől és barátságos mosolyától megfagyott bennem a vér, ez még rosszabb volt mint Kyuhyuné, mintha egyenesen magával az ördöggel néztem volna farkasszemet.
- Jól van elfordulunk míg felöltözöl. - nevetett fel Kyuhyun, odasétált Sungmin mellé, majd mindketten hátat fordítottak nekem, de Kyuhyun a válla fölött még egy pillanatra hátranézett. - És csak semmi ostobaság. Az én fegyverem szó szerint halálos. - ütött az oldalánál lévő dudorra.
Remegve vettem fel pólómat, aztán valahogy magamra húztam a rövidnadrágomat is.
- Ké...kész vagyok.
- Na akkor most indulás! - Kyuhyun odajött és karomnál fogva kirángatott az ágyból.
- Hova visznek? - sikoltottam.
- Fogd be a szád! - üvöltött rám Sungmin, szeme elsötétült a haragtól, amitől jobbnak láttam, ha csöndben maradok.
Lementünk a lépcsőn a földszintre, ahogy az előszobába értünk megláttam a földön fekvő Hyukiet, feje mellett egy nagy vértócsával.
- Hyukieee - sikoltottam fel, gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy megnézzem mi van vele.
- Hagyd békén! - jött oda Kyuhyun, és karomnál fogva próbált meg felhúzni, de én kirántottam magam szorításából. Megérintettem Hyukie arcát, de nem reagált rá semmit, édes istenem, az nem lehet, kérlek mond, hogy nem, szemeimet elöntötték a könnyek, hangos zokogásban törtem ki.
- Nyugi, nem halt meg! - Kyuhyun elrángatott tőle, Sungmin pedig közben kinyitotta a bejárati ajtót.
- Neeem! - üvöltöttem. - Nem akarom, ahogy elvigyenek. Kérem, én nem mondok senkinek semmit. Ne vigyenek el! Kérem! - Kyuhyun pólóját markolásztam, miközben, sírtam, rúgkapáltam, sikoltoztam, egészen addig, amíg egy tompa ütést nem éreztem a halántékomon. Lábaim hirtelen erőtlenné váltak, többé nem tudták megtartani súlyomat, azt még érzékeltem ahogy Kyuhyun megtart a karjaim alatt megfogva, aztán elsötétült minden.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)