8. fejezet

- Mi az, Donghae? – szinte suttogva ejtettem ki a szavakat.
Rám emelte szomorú tekintetét aztán újra a padlót kezdte el fixírozni, mintha csak a sötétbarna szőnyeg gyógyír lenne sebeire. Hosszú percekig csak meredt némán maga elé, én pedig nem mertem megtörni a csendet. Végül mesélni kezdett.
- Hyukie 8 éves volt mikor az édesanyja rablógyilkosság áldozata lett. Szörnyű csapás volt ez az egész családnak, és ezt még csak tovább tetézte, hogy mindez a kis Hyukie szeme láttára történt. Végig nézte, ahogy megölik az édesanyját. Az édesapja nagyon aggódott érte, félő volt, hogy egy ilyen esemény maradandó károsodást okoz a lelkében. Csak hogy a kis Hyukie egész hamar összeszedte magát. Minden fájdalmát, dühét, keserűségét, haragját egyetlen célba egyesítette, hogy ilyesmi soha senkivel ne történhessen meg többet. Ezért állt rendőrnek. Keményen tanult és dolgozott, hogy ő legyen a legjobb. Számára ez nem csak egy hivatás, mondhatni életvitel. Nem csak akkor rendőr mikor rajta van az egyenruha, bárhol, bármikor képes bárkinek segíteni, ezt te magad is tapasztalhattad.
- Ez borzalmas. El se tudom képzelni, hogy lehet egy ilyen szörnyűséget túlélni. – teljesen ledöbbentem, sosem hittem volna, hogy Hyukie mindig vidám mosolya mögött ilyen mély fájdalom rejtőzik.
- A nővére, Sora sokat segített neki. Szinte az anyja lett Hyukienak, a mai napig nagyon szoros kapcsolat van közöttük, akárcsak az édesapjával.
Eszembe jutottak a saját szüleim, és az, hogy milyen régen látogattam meg őket utoljára. Talán nem kéne annyit a munkával foglalkoznod, hallottam egy  kicsiny, halk hangot bensőmben, és tudtam, hogy igaza van.
- De  hagyjuk is a múltat. – mosolygott keserűen Hae. – Ami volt elmúlt, nem igaz?
Próbált úgy tenni mint aki vidám, de elég volt belenéznem a szemeibe, hogy tudjam mindez hazugság. Nem hiába voltak rémálmai, nem tudott túllépni a múltján, így a jelenét sem tudta megélni. Legszívesebben megint átöleltem volna, elmondtam volna neki, hogy ez az egész nem az ő hibája volt, hogy nem ő tehet arról, ami történt, ne okolja tovább magát. De tudtam, hogy most mindez hiába való lenne, és nem akartam azt az apró bizalmat, amit most kaptam tőle rögtön elveszíteni.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek az éjszaka közepén. – kért elnézést.
- Semmi baj Hae, és ha bármi van, én itt vagyok. – valahogy segíteni akartam neki, de sajnos ennél többre pillanatnyilag nem voltam képes.
- Tudom, és köszönöm. – most először mosolygott rám őszintén, szívből.
- Akkor jó éjt! – búcsúztam el.
- Jó éjt!
Visszamentem a szobámba és lefeküdtem az ágyamba, de még sokáig forgolódtam mielőtt újra el tudtam aludni, egyre csak a három fiú története járt a fejemben.

Másnap reggel, lefelé menet a lépcsőn isteni illatok csapták meg az orromat. Gyorsan besprinteltem a konyhába, hogy megnézem mi lehet ez, és majdnem fenékre estem a döbbenettől, amikor megláttam Haet a konyhában tüsténkedni.
- Szép jó reggelt. – üdvözölt mosolyogva.
- Jóó reggelt. – dadogtam zavartan.
- Csak nem meglepődtél?
- Neeem, csak nem tudtam, hogy tudsz főzni, eddig még sosem... – akadt el a hangom.
- Hát ha valaki egymaga él, legalább a reggeli készítéséig nem árt eljutnia. – vigyorgott rám. – Mondtam már, hogy mennyei palacsintát készítek?
- Csak nem az lesz reggelire? – szagoltam bele a levegőbe.
- De-de. Te csak ülj le máris hozok neked.
Kényelembe helyeztem magam és vártam, hogy Hae megjöjjön az egyik kedvenc ételemmel. Kihozott néhány szelet palacsintát, mellé eper és barack lekvárt, nekem teát, magának kávét.
- Hát akkor lássunk neki!
Nem kellett kétszer mondania! Először egy eperlekvárosat kóstoltam meg, nagyon finom volt.
- Mmm Hae ez valami fenséges!
- Köszönöm szépen! Örülök, hogy ízlik.
- És nem mellesleg, istenien áll rajtad a kötény. – kuncogtam.
- Hát ha még se jönne be a rendőri pálya, akkor elmegyek szakácsnak.
- Akkor ez azt jelenti, hogy ma te csinálod az ebédet is?
- Hogy mi? – kerekedtek ki Donghae szemei.
- Hát egy szakácsnak ebédet is tudnia kell készíteni, nemcsak reggelit, na meg vacsorát is. – soroltam.
- Hé csak lassan a testtel – tiltakozott két kezét keresztbe téve maga elő. – Csak szép sorjában, lépésről-lépésre, oké?
Felnevettem.
- Rendben, akkor a mai ebédet még én csinálom. – kacsintottam rá.
Örültem, hogy kezdünk összebarátkozni Haeval, kiderült, hogy egész jó fej srác tud lenni, ha akar. Este Siwon azt hitte rossz helyre jött mikor meghallotta kintről a nevetésünk.
- Hát ti meg mióta vagytok ilyen jóban srácok? – kérdezte csodálkozva.
- Titok! – mondtuk egyszerre Haeval, majd kitört belőlünk a nevetés.
Siwon csak csóválta a fejét, de nekünk eszünkbe ágába se jutott bármit is elmondani.
- Na jól van, én akkor indulok is. Vigyázz magadra! – mosolygott rám Donghae, mielőtt becsukta volna maga mögött a bejárati ajtót.
- Te, nekem fogalmam sincs mit műveltél vele, de rég láttam már ilyen felszabadultnak.
- Tudod én mindenkiből kihozom a legjobbat! – incselkedtem Siwonnal.
- Igen? És belőlem mit tudnál kihozni? – kérdezte kihívóan.
- Hmm. – gondolkodtam el. – Mondjuk jobban megnyílhatnál előttem.
- Még ennél is jobban? – nevetett fel.
- Kis titkolózós vagy te is!
- Nem is!
- De az vagy! – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Jól van, akkor kérdezz!
- Kik azok, akik meg akarnak ölni?
A levegő egy pillanat alatt megfagyott körülöttünk.
- Tényleg tudni akarod? – nézett rám komoly tekintettel Siwon.
- Igen, jogom van tudni kik törnek az életemre.
- Rendben van. Elmondom neked.
Leültünk az asztalhoz és Siwon mesélni kezdett.